Udvaros Dorottya - A színész munkája

Udvaros Dorottyával beszélgettünk - most nem csak a pályájáról faggattuk, hanem a színész munkájáról.

Kíváncsiak voltunk, hogy sikeres, szerepekben, és műfajokban változatos életútja során milyen tapasztalatokat gyűjtött a színészi munka természetrajzáról, milyen gondolatokat gyűjtött össze és fogalmaz meg a színházról, annak mai feladatairól. Az interjú szerkesztett, és rövidített változatát adjuk közre.

- „Érdekes dolog a színészi munka, mert tulajdonképpen a legkülönbözőbb hangszerként kell működnöd. Van olyan rendező, aki zongorát akar belőled, van olyan, aki oboát, és neked pedig állandóan, mint egy ilyen rezgő tömb azt kell befogadnod, hogy az illető, aki veled szemben van, mit akar tőled. És ahhoz kell igazodni. A rendezőnek kell kötelezően az egész előadásról, a darabról, a benne lévő összes szereplőről lennie egy összképének, mert azoknak mind össze kell állnia ahhoz, hogy végül egy jól működő, sikeres előadás létrejöjjön. Ezen belül aztán ezer út van, hogy az hogyan legyen, hogy ki legyen majd a darabban a nagybőgő meg a cintányér. Azért is jó, ha az ember nullpontról kezdi a szerepét, mert sokkal jobban tud figyelni. Ha én már otthon kitalálom, már az olvasópróba előtt, hogy én hogy fogom „elszerepelni” ezt a szerepet, és a monológomba jeleket írok, hogy itt fölviszem a hangsúlyt, itt fogok egy szünetet tartani, itt egy kicsit visszaveszem, ott majd energikus leszek, akkor nagyon kitolok magammal, mert lezárom magam és a befogadó felületemet becsukom. Miközben egy csomó ember azt gondolja a magamfajta színészről, hogy milyen szépen felkészült a szerepére. Egy frászkarikát. Úgy kell készülni, hogy befogadom, amit akarnak tőlem, ami felé az előadás akar menni.”

- „Egy kolléganőm, akit én nagyra becsülök, és jó színésznek tartok, azt nyilatkozta, hogy miért kell ebből – a színészetből – ekkora ügyet csinálni? Az ember megtanulja a szöveget, bemegy, lejátssza, egyszerű dolog ez! Hiszen tényleg! Megtanultam a szövegemet, felvettem a jelmezemet, bemegyek a színpadra, odafigyelek, megmondják, hova kell állni, betartom a játékszabályokat, szóval, megy, bonyolódik a dolog…Ugyanakkor az előadások, próbák közben elkezd valahogyan működni az idegrendszerem, és néha olyan helyzetekbe sodor, amit nem is tudok… nem ismerek… nem tudok előre…Mintha ki lennék szolgáltatva olykor saját magamnak. Hajlok arra, hogy az énemnek ezt a részét nem szabad megölnöm, meg lenyomnom magamban, hiszen ez az a valami bennem, ami engem kalandokra akar vinni, és amitől én tényleg nem csak egy „rendes, normális” - mondjuk így – „színész szakember” leszek.

Azt tapasztalom, hogy a nézők már egyáltalán nem tudják – tisztelet a kevés számú kivételnek - hogy ha valaki színművész szeretne lenni, és ezért küzd, és dolgozik, hogy az mennyire tökéletesen más dolog!”

- „Hol az a pont, amikor próbálsz, próbálsz, és semmi nem sikerül és egyszer csak azt veszem észre – kollégán veszem észre, mert magamat nem látom – hogy felfénylik az arca, sugározni kezd, mert valamit megtalált valahol, a franc tudja, hogy hol, és valami megszólalt általa. Annak mind ott volt a mélyén az összes kegyetlen, sikertelen pillanata a próbáinknak meg az életünknek, meg mindennek, meg a sok csesztetés rendezőktől, meg saját magad gyötrése, és akkor egyszer csak felragyog valami.”

- „És nem lehet megmondani, hogy mitől. Ettől a folyamattól, a próbáktól? Felvállalom a véleményemet, hogy vannak „színész szakemberek”, és vannak színművészek. Van, aki már az emlékpróbán elkezd valamit mondani, mutogatni, olyan tetszetős az egész, és úgy is marad egészen a premierig. És vannak olyan kollégák, akik a premieren, meg utána, folyamatosan gyűrik magukat, gondolkodnak, tépelődnek, és folyamatosan a lelkükben megy valami kis motor, ami állandóan begyűjti, felzabálja azt, ami eszébe jut, beépíti, rendszerezi az információkat, az impulzusokat, egy kis komputer működik benne, de öntudatlanul. Igen, ennek egy része tudatos, egy része meg öntudatlan.”

- „Amire én vágyom, az olyan fajta színház, ahol a színész mindig megpróbál minden újabb szerepével a nullpontról elindulni. Ennek felvállalása tudatos. Törekszik rá, hogy a meglévő jelrendszerét, és a már bevált nem tudom micsodákat, amik óhatatlanul jönnek - hiszen az ember évek alatt a pályán összeszedett egy csomó minden tudásanyagot - „elfelejtse”. Ez a megszerzett tudás egyfelől nagyon jó, mert átsegít bizonyos holtpontokon, bizonyos hidakat lehet rakni, megvan egy – egy cölöp, közte még nincs semmi, és akkor kell egy híd, és akkor az ember előveszi ezeket a megtanult dolgokat. De valahol mégiscsak mindig arra törekszik, hogy nullpontról kezdjen el. Hogy ne tudjam, hogy kell a színpadon viselkedni, leülni, fölállni, beszélni, hiába jártam végig Sztanyiszlavszij-módszert, Taub János-módszert, Vasziljev-módszert, Ljubimov-módszert, Ács János-módszert, Zsámbékit, Székelyt, mégis az ember valahonnan a semmiből akarja ezt újra és újra megkeresni. De mindezek ott vannak bennem, ez belém épült, de ezekből mégiscsak valami újat akarok csinálni. És azokat tartom én igazán nagy művésznek, akik évtizedeken keresztül nem unják el ezt a fajta állandó keresgélést.

Nagyon fontos volt az életemben, amikor harmad éves koromban Major rám osztott egy szerepet. Ezt sose felejtem el: Perditát játszottam a Téli regében, és Perditának van egy nagy virágmonológja a harmadik felvonásban, és volt egy próba, ahol Major nagyon megdicsért. Majd két nap múlva újra kiírták a jelenetet, és én már diadalittasan, hogy engem már megdicsértek, megint elmondtam a virágmonológot, és úgy leszidott, hogy azt hittem, hogy ott süllyedek el. Nem értettem, hogy mi van, hát hiszen ugyanezért tegnapelőtt megdicsértek? Kérdeztem: Tanár úr, hogy ez a monológ tegnapelőtt jó volt, nem? Erre ő azt válaszolta: az tegnapelőtt volt, az engem ma nem érdekel! Engem az érdekel, hogy maga ma, itt, most hogy szüli meg újra azt a virágmonológot. És ez a tanítás, mint valami lángoló pecsét beégett az agyamba.”

- .„A színpadi hatás… a hatás… szerintem olyasmi, mint a jazz-zenészeknél. A jazz-zenészek azért tudnak improvizálni, mert tökéletesen tudják a harmóniát, a témát, a ritmust, mindent. A vázlat kőkemény precízen a fejükben van. És ha azt már mindenhogyan tudják, akkor elindul a lélek, a fantázia, a bármi, egymás impulzusait gyűjtik, ez is hasonlóan történik egy előadásban. Nem az a szabadság, hogy összevissza csinálok bármit, az a szabadság az élet egyetlen területén sem működik. Sehol a világon. A szabadság úgy működik, hogy tudom, hogy mi van, tudom a témát, és ahhoz képest, azon felül, azon túl kezdek el benne sétálni. És ami még nagyon csodálatos, amiért én imádom ezt csinálni, az ugyanaz, mint a jazz-zenészeknél, a közös játék. Az egyik elkezd egy variációt csinálni, és a másik abból kap valamit, és továbbgondolja. Ugyanez van a színpadon, máshogyan, mert mi a meglévő szöveg szerint csináljuk a dolgot, no de hát egy mondatot hány ezer féleképpen lehet elmondani? És ha jó a csapat, ezeket a kis pókfonalakat az ember begyűjti előadás közben a többiektől, és ezek a kis láthatatlan pókfonalak elkezdenek máshogy röpülni.

A téma tökéletesen megvan, és azon felül működik még az ihlet. A megtanult témát nem csak reprodukálom, hanem képes vagyok működtetni az ihletemet. Apró, nüansznyi elmozdulások vannak, amit egy értő néző, aki tízszer megnézte, az észreveszi, de egy átlagnéző azt látja, hogy bonyolódik rendesen az előadás. Nem arról van szó, hogy máshová megyek a térben és a partnerem csak nézi, hogy jé, ez nem így volt megbeszélve, mert az ember tartja magát a megbeszélt dolgokhoz, de azt minden néző érzi, amikor a normális, átlagos dolog fölött van még valami rezonálás. Azt leveszi. Az is, aki nem rendszeres színházba járó, leveszi, mert ezek az energiák ott rezegnek a levegőben…”

- „A próbákon a színházrendező a néző, akkor neki „szerepelünk”. Az ő impulzusait szívja magába az ember. A próbának az a tétje, hogy sose legyen „kész”. A próbában az a jó, hogy lehetőséged van elrontani, ezerszer, újracsinálni, kipróbálni - kacagva, sírva, flegmán, undokul, smúzolva, földre vetve magad, létrára mászva- a próbának ez a tétje. Ez benne a fantasztikus, és nem szabad, hogy ez elvesszen belőle. A próbában mindig az a mágikus, hogy amikor mondunk egymásnak valamit, hogy mi lenne, ha ezt kipróbálnánk, bármilyen hülyeségnek is tűnik; és kipróbáljuk, azonnal kiderül mindenki számára, hogy tényleg hülyeség-e, vagy van benne valami. Ha nem próbálod ki, akkor benned ragad. Ha meg kipróbálod, és lehet, hogy mégis jó, akkor tovább lehet lépni.”

- „Egy nagyszerű zenésszel beszélgettem egy fantasztikus zeneműről, amit nagyon hamar befejezett. Mondtam neki, hogy ez annyira csodálatos, hogy nem tudom, miért nem tart még nagyon sokáig. Azt mondta erre, hogy én is tudom, hogy csodálatos, de ebből csak ennyi kell. Nem kell több. Tehát, a számomra ideális rendező nem akar egyből mindent odarakni, meg megmutatni. Van benne annyi magabiztosság, hogy tudja, mit akar, de hagyja a többieket, ad nekik valamiféle szőnyeget, de hagyja, hogy menjenek. Aztán megint ad valami impulzust, amikor másfele megy nagyon a dolog, aztán megint hagyja, hogy menjenek. És közben mindent „levesz”, ami ott történik. Az a tapasztalatom, hogy az igazán nagy rendezők ilyenek.”

-„Ha egy új rendezővel találkozom, mindig nagyon kíváncsi vagyok, hogy neki mi fog eszébe jutni rólam, általam, mert az, hogy kiválaszt egy szerepre, reflexió énrám. Nagyon érdekel, hogy aki szerepet oszt rám, mire kíváncsi belőlem. Mert úgy érzem, valamit elő fog húzni, amit talán eddig nem is vettem észre, vagy nem gondoltam rá, valami mást fog észrevenni, mint amit eddig mások és ez kíváncsivá tesz. Ezt egyébként a partner is kihozza az emberből, vagyis, ha egy olyan tekintetet látok, aki úgy igazán visszanéz rám, abban a pillanatban mindent mozgósítani kezdek, és rögtön ezerrel dolgozom. Nekem ez „iszonyú” fontos.

Hogy mi a színész és a rendezőviszonya? Szerintem az embernek egy darabig eminensnek kell lenni, aztán egyszer csak elő kell jöjjön belőle az iskolakerülő, csavargó, fékezhetetlen, megrendszerezhetetlen gazember, aki az igazgatói intőket minden előadás után hazaviszi, de egész egyszerűen kötelező érvénnyel lázadnia kell. Ha én nem vagyok azonos magammal, hanem az agyamnak bármelyik szelete kontrollál engem, hogy most hú, miért üvöltötted ezt, miközben nem is akartad üvölteni, azt nem lehet. Ezt egyszerűen nem lehet. Hogy, ha minden nap megverekszünk és minden nap igazgatói intőt kapok, nekem akkor is ön azonosnak kell lennem. Az más kérdés, hogy neki az a dolga, hogy akarjon tőlem valamit, mert másképp értelmezi a szerepet, mint én. Egy színésznek el kell kezdeni a legszélsőségesebb gazemberségeket megcsinálni, és hogyha azt mondták például, hogy üvöltsél, de te nem így oldanád meg a dolgot, juszt is nem kell üvölteni, hanem meg kell keresnie saját magának azt a, nem tudom mit - embere válogatja-, amitől ő, miközben mondja a szövegét, gondolatilag, érzelmileg, technikailag azonos... Ha az embernek, mondjuk, technikai nehézsége adódik, akkor minden előadás előtt be kell menni hat órakor a színpadra, el kell harsogni a dolgot, hogy megnyugodjak, és amikor kezdődik az előadás, akkor semmi mással ne törődjek, csak azzal, hogy mi az, amit közölni akarok. A közlésvágy mindent igazol. A közlésvágy a lényeg.”

- „Találkoztam olyan színésszel, akiről azt gondoltam, hogy a képességei alapján meghatározója, fényes csillaga lehetne a magyar színházi életnek, - és mégsem lett az évek során - , mert ha nincs meg benne az a belső motiváció, ha nincs meg benne az a plusz valami, egyfajta nyughatatlan kíváncsiság, - hogy kíváncsi vagyok magamra, hogy mit tudok még magamból kibányászni, kíváncsi vagyok a többiekre, kíváncsi vagyok - e nélkül szerintem nem megy. Úgy gondolom, hogy van az ember kezében egy hangszer, az a képesség. Attól még, mert kézbe vettem, nem biztos, hogy tudok rajta játszani. A folyamatos, már-már megátalkodott gyűrése, gyötrése, próbálgatása, koptatása, az kell még hozzá. És a megátalkodott kíváncsiság.”

- „Amikor eljöttem a Katona József Színházból - ami egyértelműen az egyik legizgalmasabb színtársulat volt az életemben, életünkben - azt éreztem, hogy világgá kell mennem, ki kell nyitnom egy kaput, ahol be kell, hogy áradjon minden újdonság. Tudtam már, mit akar tőlem X, Y, és hogy én hogy fogok rá reagálni, úgy gondoltam, hogy a színművészet nem egy jól működő házasság, ahol mindenki tudja a dolgát, és szépen, rendesen, rutinosan, kedvesen, aranyosan megteszi. A színház egy vadállati kaland, egy dzsungel, amibe be kell lépned, és nem tudod, hogy mi lesz, fogalmad sincs semmiről, de be kell lépni, és keresni kell, hogy hol van az a fénysugár… és egyáltalán…..ki fogsz érni a dzsungelből?... Ez a dolgom, ezért vagyok színész, egyszerűen nem nyugodhatok meg. Nem kerülhetek nyugalmi helyzetbe, mert elvesznek belőlem azok a valamik, amikből dolgoznom kell. Amikor az emberben elkezd valami mocorogni, akkor nem lehet arra hivatkozni, hogy itt biztonságban vagyok, mert a biztonság megöli bennem a színészt. És megöli azt a nem is tudom micsodát, azt a kontrollálatlan gyereket, akit nem lehet rendszabályozni…”

- „Azt kérdezitek, hogy most mi a színház dolga? Azt gondolom, hogy most is, mint mindig, a színház egy szeánsz. Összeülünk a nézővel, és együtt átélünk valamit. Harsogva szeretném üzenni mindenkinek, hogy a nézői attitűd, az nem az az attitűd, hogy leülök szép ruhában, és szórakoztassatok! Ilyen is van, de a színház nem csak erre való. Az ókorban is három dráma után írtak egy vígjátékot. Mindig három tragédiát, és egy komédiát írtak. Mert igazából a gondolatébresztés az, ami engem, és a nézőt is „pihentet”. Az egész nap végzett nehéz munka után, ha szellemileg nem érint meg valami a színházban, akkor hiába töltöm el az estémet. Kidobtam az ablakon azt a pár órát. Az igazi öröm az, ha valami felkavar, megríkat, amin éjjel még gondolkozhatom. Ezek olyan dolgok, amikre nekünk mindig és mindig, újra és újra szükségünk van. Mert hiszen az életünk tele van milliónyi kérdéssel, amikre állandóan kutatjuk a válaszokat. Azért jó csodálatos drámákat nézni, mert a drámaírók olyan gondolattal fognak megajándékozni, ami lehet, hogy magamtól nem jutott eszembe, vagy lehet, hogy eszembe jutott, csak így, ebben a formában nem gondoltam végig. Hogy ha engem megráz az az előadás, ugyan lehet, hogy rosszul aludtam az éjjel, és másnap fáradt vagyok, de az életemnek mégiscsak ad egyfajta lökést, mert ott motoszkál a fejemben, és tovább dolgozik bennem…

A katarzis keresése nem fog elmúlni belőlünk, emberekből, soha, soha ebben a nyomorult életben.”

Készítették: Vörös Róbert, Gálos Orsolya, Bánfalvi Laura