Makranczi Zalán - a színész munkája

Fiatal ember. 30 éves. Kiemelkedik korosztályából. És valóban, magas is. A fővárosi közönség még csak most barátkozik vele, pedig a drámairodalom nagyon nagy szerepeit hagyta már maga mögött. Most itt ül, a Lear király főpróbahetében, két próba között szakított időt a beszélgetésre. Fáradt és kíváncsi. Ismerkedjenek vele, ismerjék meg gondolatait.  

Vörös Róbert: - Vágjunk bele! Mi a színész munkája? 

Makranczi Zalán: - Melyik országban? Az Uniós színész munkája vagy a keleti blokké? (és mosolyog) Nem igazán szoktam ezen gondolkodni, mert szerintem én nagyjából tudom, hogy ezt miért csinálom, onnantól kezdve a színészet nem feltétlenül tűnik munkának. 

Vörös Róbert: - Szóval, miért csinálod?

Makranczi Zalán: - Mindenképpen a gondolatközvetítésben hiszek. Mint a Lear esetében Shakespeare, aki leír olyan gondolatokat, amelyeket kifogalmazott magából… és szerintem az az érdekes, amikor én, mint színész, megtalálom saját magamban ugyanezeket a gondolatokat, és sikerül is eljuttatni mai formában, 2010-ben, a mai közönséghez.

Vörös Róbert: - Igen, de, miért nem lettél, mondjuk, író? 

Makranczi Zalán: - Hogy miért nem lettem író, vagy focista? A színház nagyon jó útnak tűnt a gondolatközvetítéshez… 

Vörös Róbert: - De mikortól tűnt úgy?

Makranczi Zalán: - 16 éves korom óta. A régészetet ütötte ki, de a mai napig nagyon szeretem a történelmet. 

Vörös Róbert: - Kiütéssel győzött? Hogyan?

Makranczi Zalán: - Azt hiszem, amikor először léptem úgy színpadra - amatőr társulatban -, hogy megéreztem azt, hogy ha én mondok valamit, a közönség reagál rá; megéreztem azt is, hogy hogyan reagál rá, és a következő gondolatot hogy kell kifogalmaznom magamból, hogy a közönség velem tudjon jönni.

Vörös Róbert: - Azonnal érezted a képességet magadban? 

Makranczi Zalán: - Ezen nem gondolkodtam akkor. (nevet) Nem futott végig az agyamon, hogy hú, de nagyon tehetséges vagyok! Hanem csak úgy, az újdonság erejével hatott rám; ahogy beléptem a színpadra, igen, abban a pillanatban megérzi az ember a közönség összetételét, hogy kik ülnek ott aznap. 

Vörös Róbert: - Ez volt a kezdet? 

Makranczi Zalán: - Miskolcon volt egy amatőr színjátszó csoport, a Pécsi Sándor Guruló Színház. Sokan végeztünk ott: Mihályi Győző, Viczián Ottó, Harsányi Attila és László Zsolt… (kávét kortyol) Akkoriban nagyon „ráálltunk” a musicalekre, és én nagyon ellene voltam, én voltam, aki folyton azt mondta, hogy prózát, prózát, prózát, közben mindenki musical-énekes akart lenni, nekem meg a hátamon felállt a szőr. Akkor Laci bácsi elhozott megnézni A dzsungel könyvét. Mondtam, hogy jó, hát oké, fülbemászó zene, és akkor azt mondta az Öreg: azért akartam, hogy megnézd, mert te fogod rendezni! Jól van, azzal a feltétellel, ha utána rendezhetek egy prózai darabot. Megcsináltam A dzsungel könyvét. Érdekes munkafolyamat volt, hiszen akikkel korábban együtt játszottam, annak a negyven embernek egyszer csak én lettem a góré. (mosolyog) Ekkor még mindig 16 éves voltam.

Vörös Róbert: - Ki volt Laci bácsi?

Makranczi Zalán: - Szép Lajos igazából, de mindenki Laci bácsinak hívta. Egy miskolci „amatőr” guru. Soha nem tudtuk, hogy hány éves, mert három vagy négy éven át ünnepeltük a 75. születésnapját, amikor meg nem azt, akkor a Pécsi Sándor Guruló Színház fennállásának ötvenedik évfordulóját. 

Vörös Róbert: - Nekiláttál megrendezni a zenés darabot…Honnan tudtad, hogy kell színházat csinálni?

Makranczi Zalán:- Annyit tudtam, amit ott láttam, azt tudtam, mi tetszik abban, ahogy működünk és mi nem… A guruló színház egész Borsodban járt mindenfelé. Istenháta mögött fekvő falvakba is. Százhúsz előadást élt meg A dzsungel könyve.

Vörös Róbert: - Utána benyújtottad a számlát, a zenés le van tudva, jöhet a próza?

Makranczi Zalán: - Müller Péter Kígyó és keresztjének egyik részét adtuk elő, azt hiszem, az Öreg választása volt. Roppant forradalmárnak gondoltam magam, mikor kitaláltam, hogy kettéosztom a színpadképet, és ugyanazt a szobát berendezem egymás mellett kétszer, és egyik szereplő az egyik szobában játszik, a másik a másikban. Érdekes próbálkozás volt. Az volt az egésznek a hozománya, hogy beválogatták egy országos színjátszó versenyre, és ott az elnök, a fő guru Gaál Erzsi volt. 

Vörös Róbert: - Így kerültél hozzá?

Makranczi Zalán: - Az előadás után, a szakmai megbeszélésen irgalmatlan hülyeségeket mondtak, felálltam, nagyon nagy öntudattal, „felraktam a glóriát” a fejem fölé, és akkor megkérdeztem: jó, ha nem így, akkor hogy? Mondják meg, hogy hogyan, mert tanulni szeretnék, rajta! Végül is az történt, hogy este leültünk a Gaál Erzsivel beszélgetni, egy egész éjszakát átdumáltunk, és azt mondta, hogy, ha nem vesznek fel a Színművészetire, akkor menjek a Nemzeti Színiakadémiára - soha nem hallottam róla -, ő fog ott osztályt indítani, jelentkezzek hozzá. Nem vettek fel, így mentem az Erzsihez, aki irtózatosan megnyúzott a felvételin. 

Vörös Róbert: - Te akkor hogy érezted? Hogy bekerültél a paradicsomba?

Makranczi Zalán: - Ez az érzés körülbelül egy hónapig tartott. Törés volt, hogy fel kellett jönnöm Miskolcról Pestre. Az édes drága miskolci élet után, ahol csak mentem a főutcán és minden második embert ismertem. 

Vörös Róbert: - Gaál Erzsi személyiségéből mi volt felfogható számodra? Mit tanított?

Makranczi Zalán: - Amit tanított, az mind olyan volt, ami később „ütött” vissza. Csak később esett le. Sajnos minket csak egy évig tanított, mert nyáron meghalt. (csönd után) Amire a legnagyobb hangsúlyt fektette, és talán az első órán így is indított, hogy most megtanulunk koncentrálni, mert a színészek nem tudnak koncentrálni! És nem értettük, hogy mit nem tudunk mi koncentrálni? (hangosan gesztikulál) Aztán megtanultuk, hogy a koncentráció nem csak agymunka, hanem sűrített belső tartalom, ami, ha az agymunkával párosul – nem tudom jobban megfogalmazni –, akkor az érzelem, a gondolat is ugyanarra összpontosít.  Van a színésznek egy nagyon sűrű állapota, amikor egy dolgot „képvisel”. Ma már úgy gondolom, hogy a kettőt együtt kell használni, de külön kell tudni választani. A gondolati összpontosítást és az érzelmi sűrítést. Ugyanis a kettőt nagyon könnyű összemosni. 

Vörös Róbert: - Amennyiben?

Makranczi Zalán: - Amennyiben azt nevezzük nagy löttyös indulatnak. 

Vörös Róbert: - Amikor az ember azt hiszi, hogy érzelmileg koncentrált, és közben elfelejti az agyát?

Makranczi Zalán:- Ma már tudom, hogy létezik laza koncentráció, amikor ez az egész görcs eltűnik, agyból koncentrálsz, az érzelmet pedig mögé rakod. Én egyszer csak itt láttam hasznát a történelem tanulmányoknak, (szenvedélyesen magyaráz) mert, ha a történelmi eseményeket összefüggéseiben nézed, hirtelen egy teljesen más képet fogsz kapni, mintha csak a konkrét időpontban történő eseményt szemléled. 

Vörös Róbert: - Mit tanított még Erzsi?

Makranczi Zalán: - Megtanított minket, illetve elkezdett megtanítani értelmesen olvasni. Hogy értsük, amit olvasunk és hogy át is tudjuk adni értelmesen. És elkezdett tanítani szerepet elemezni. Megtanított okosan ellenállni.

Vörös Róbert: - Az mit jelent?

Makranczi Zalán: - Azt, hogy folyamatosan a sárba tiport minket. 

Vörös Róbert: - De mi volt az igazi szándéka?

Makranczi Zalán: - Megértettem, hál’istennek még mielőtt Erzsi meghalt… Folyamatosan „döngölt a földbe” minket, és aki visszaszólt, azt még jobban „bedöngölte”. Ezáltal belőlem azt váltotta ki: hogy igen? akkor majd én úgy mutatom meg neked, hogy rá se fogsz jönni, hogy én ellenállok! De én akkor is ellenállok. Emlékszem, monológot mondott az egyik osztálytársam, és mindenkinek csecsemőnek kellett lennie, és úgy kellett beosztani a monológot, hogy a végére, az utolsó mondatra kellett az utolsó csecsemőt elaltatni. Befeküdtem a sor végére, és gondoltam, ajóédes!..., hagyjál békén a csecsemőiddel, ennek semmi értelme! A monológ végével eljutott hozzám az osztálytársnőm és várta, hogy mondjuk, gügyögjek. És semmi, én feküdtem, mondtam, hogy hagyjál már. Erzsi első kérdése: Zalán! Miért nem voltál csecsemő? Én mondtam, hogy: csecsemő voltam! De nem voltál csecsemő, mindenki gőgicsélt, te nem gőgicséltél. Én halott csecsemő voltam. És akkor rájöttem, amikor ezt kimondtam, hogy na, ez volt az a gát, ami egyszer csak átszakadt! (felnevet) És onnantól kezdve Erzsi velem másképp viselkedett... tulajdonképpen arra próbált minket ránevelni, hogy attól még, hogy az ő árnyékában nevelkedünk, attól még az árnyékból ki kell törni! És saját magunkat kell képviselni. 

Vörös Róbert: - Béres Ilona is tanított…

Makranczi Zalán: - Béres Ilona nagyon érdekes dolgot csinált, művészi beszédet tartott nekünk. Egy vizsgánkon Elektra-szövegeket mondtunk a görögöktől napjainkig. Mindenkinek kitalálta Béres, hogy miért pont azt a monológot kapja. Én kikaptam a görögöt, a legnehezebbet, azzal, hogy monológ közben nem mozog sehova, lefúrt láb, arccal kifelé, és csak „tolja”! Próbán folyamatosan csesztetett azért, hogy hol a gondolat, nem érti, hogy mit beszélek. Nem technikailag, hanem itt, az agyban. (mutatja) 

Vörös Róbert: - Zsótér?

Makranczi Zalán: - Igen, ő is tanított. Rendezett Titus Andronicust, magam játszottam a címszerepet. A próbafolyamat úgy indult, hogy elolvastuk a szöveget, és Zsótér Sanyi azt mondta: Zalán, Zalán, gyere, gyere! (eljátssza Zsótért, a helyzetet) Hát az van, hogy ez egy hatvanvalahány éves ember, ezt te fogod játszani, figyelj, ezt nem fogod tudni eljátszani. Ha ezt most 19 évesen el tudnád játszani, akkor az baj lenne! Na! Dolgozzunk! Mondom, köszönöm a bizalmat! Egyébként tényleg nem tudtam eljátszani, bűn rossz voltam. Kérdeztem, hogy de Sanyi, miért csesztél így ki velem? Mindenki jobbnál jobb szerepeket kapott, lehetett benne lubickolni, én meg… gólemként vonultam, jöttem-mentem a színpadon. Azt válaszolta, hogy kellett egy biztos alap, amiről a többiek el tudnak rugaszkodni. Csak jóval később értettem meg, hogy ez a mondat mit is jelentett.

Vörös Róbert: - És mit jelentett szerinted?

Makranczi Zalán: - Sanyi arra akart rávezetni, hogy értsem meg, hogy más energiákat kell mozgósítani akkor, amikor a színész az egész előadást viszi a vállán, mert olyan szerepet játszik. Ott jöttem rá arra, hogy bármennyire szeretnék vicces és karakter lenni, ha a többiek körülöttem viccesek, és én, a hős is elkezdek viccelődni, akkor azzal az ő munkájukat gyengítem. Ők nem lesznek viccesek, én meg baromira nem leszek vicces, és ez így nagyon kínos lesz. Jó. Ők legyenek viccesek, én meg húzom az igát.

Vörös Róbert: - Hány év volt így a Nemzeti Stúdió?

Makranczi Zalán: - Három év, meg még ott maradtam egy évig gyakorlatos színészként. 

Vörös Róbert: - Aztán Bodolay Géza leszerződtetett Kecskemétre.

Makranczi Zalán: - Igen. (rágyújt egy újabb cigarettára)

Vörös Róbert: - Mit tanultál tőle? A Bodolay, úgy tudom, nem foglalkozik pedagógiai értelemben a színésszel...

Makranczi Zalán: - De. Csak ő egy teljesen „speckó” nyelven – mert őrült persze - csinálja azt, amit, ha ért valaki, akkor rájön, hogy ő most „vezetve van”, a szó jó értelmében. Géza a szerepeken keresztül vezeti a színészt. Nem baj, ha megbukik valamiben, „nem ez a te szereped”, de kipróbáltat még egyszer egy hasonlóban. Ha nem jött össze, akkor megállapítja, hogy nem ez a te szerepköröd. Kipróbál főszerepben, néma szerepben, és végig ott van és figyel, és így ő is és te is megérted a helyedet. Rendezés közben úgy vezet színészt, - amitől mindenki megtébolyodik -, hogy miközben mondod a monológot, közben mögéd behozat piros poroltót, kéri, hogy  ereszkedjen le csontváz a zsinórból, szóval komponál a monológod köré egy baromi nagy színpadképet. Aztán, ahogy a próbán egyre jobban mondod a szövegedet, Géza úgy „lopja ki” mögüled ezeket a tárgyakat. És onnan tudod, hogy meg van elégedve a monológgal, hogy egyszer csak azt veszed észre, hogy már nincs körülötted semmi. (nevet)

Vörös Róbert: - Végül is sokféleképpen el lehet jutni a jóhoz! Kecskeméten derült ki, hogy te főszereplő-szerű leszel?

Makranczi Zalán: - Afelé kezdett menni a dolog, igen.

Vörös Róbert: - Bodolay kísérletének, stratégiájának eredményeként?

Makranczi Zalán: - (nevet és bólogat) Tulajdonképpen igen. Gézánál, Kecskeméten tanultam meg például a laza koncentrációt is. Teljesen véletlenül jött, egy konkrét előadás konkrét pillanatában, de onnantól kezdve ismerem ezt az állapotot. Ha ez egyszer „kinyílik és megvilágosodik”, onnantól kezdve már megvan, és amikor dolgozol, folyamatosan azt keresed, hogy is lehet oda visszajutni? Vissza lehet... 

Vörös Róbert: - Ez egyfajta önazonosság?

Makranczi Zalán: - Inkább határtalan szabadság. Amikor azt érzem, hogy azt teszek a színpadon, amit akarok. 

Vörös Róbert: - És minden munkádban eljön ez a pillanat?

Makranczi Zalán: - Ezt nagyon ritkán érzi az ember. Ritkán van az, hogy azt érzem, most úgy figyel a közönség, úgy állnak a csillagok, hogy, ha harminc percen keresztül nem szólalnék meg, csak gondolnék a szövegre, a nézők akkor is boldogan bírnák nézni. (huncut mosollyal) Az más kérdés, hogy tizenhárom perc után rájönnék, hogy ez kicsit sok lenne... Néha vannak ilyen… nem is tudom, mi ez, kegyelmi pillanatoknak nevezik az ilyeneket?

Vörös Róbert: - Újra és újra fölteszem a kérdést, így neked is: hogy „fogsz hozzá” egy szerephez?

Makranczi Zalán: - Arról már leszoktam, hogy úgy olvassak szerepet, hogy legyen róla egy teljesen kialakult, megdönthetetlen, „elefántcsonttorony” véleményem. Volt ilyen időszak, csak rájöttem, hogy nagyon ritkán passzol össze a rendezői elképzeléssel, és onnantól kezdve ez egy iszonyat csapda, mert újra és újra ahhoz az elefántcsonttoronyhoz megyek vissza, bármit is mond a rendező. Ezzel az a probléma, hogy az elképzelésed kilóg abból a struktúrából, amit felépít a rendező. Ma már úgy indítok, amikor megvan az első olvasópróba, akkor, ami hirtelen bevillan - ötlet, gondolat, kép, bármi -, azt gyorsan felírom a szövegkönyv hátuljára, hogy hátha ebből majd tudok valamit hasznosítani. Mindig nagyon hasznosnak tartom az első olvasópróbát, mert kapok valami inspiráló löketet.

Vörös Róbert: - Mire vonatkoznak ezek a megjegyzések? Az egész darabra, vagy a saját szerepedre?

Makranczi Zalán: - Mindenre. Mert az olvasópróba az a pillanat, ami pont olyan, mint amikor a néző először találkozik az előadással, a színdarabbal.

Vörös Róbert: - Vagyis ezek tényleg az első benyomásaid…

Makranczi Zalán: - Innentől kezdve próbálom felfogni, hogy mit akar a rendező, mondjuk, ebből a figurából kreálni. A következő lépés az, hogy, ha ezt megértem, elkezdem magamban keresni a figurával a „rokoni” kapcsolatot. És azt hiszem, onnantól kezdve tudom, hogy ezt a szerepet el fogom tudni játszani, amikor megértettem, hogy mit akar a rendező, és megtaláltam a közös kapcsolódási pontokat. Most például, Makranczi Zalán a Lear Edgar-jával.

Vörös Róbert: - De mit mond a rendező a figuráról? Szőke, barna, kék?

Makranczi Zalán: - Hogy konkrét példa legyen, azt mondja a Gothár, hogy ez az Edgar az a fajta csávó, akinek, ha baja van és konfliktusba keveredik, nem egyenesen nekimegy a dolgoknak, hanem inkább kivándorol a pusztába. És azt mondja még, hogy a csávó ott van a közelben, de még sincs, de ha bármikor szükség lenne rá, ott van, figyel. (cigarettára gyújt) Ezt megpróbálom értelmezni,  szépen lassan összerakom, és megkeresem az életemben, amikor én is így viselkedtem. Nem azt mondom, hogy a szerep minden egyes momentumához van ilyen élményem, de azt már ki tudom szűrni, hogy egy-egy szerepnek hol vannak a nagy fordulópontjai, és azokhoz keresem a velem közös pontokat.

Vörös Róbert: - Ha nem találsz, mi történik?

Makranczi Zalán: - Mindig találok. Maximum nem sikerül megmutatni, ez benne van a „pakliban”, de mindig találok, mert alaptézisem, hogy minden ott van mindenkiben... 

Vörös Róbert: - Hogy bennem van minden? Az azonosulást jelenti ez? 

Makranczi Zalán: - Nem feltétlenül azonosulást jelent. Úgy gondolom, a szerzők többsége olyan „problémákról” beszél, amik mindig is voltak, mindig is lesznek. 

Vörös Róbert: - Mi az, amiből összerakható egy színész? Mi az, ami megfogalmazható a színészetből? Innen nézve érdekel, hogy a próbán milyen „munkamódszert” kell előhívnod? 

Makranczi Zalán: - Ha csoportosítanom kellene (somolyog), akkor két vagy három fajta színésztechnikát látok magam körül, valaki vagy ebbe a „táborba” tartozik, vagy abba, vagy a harmadikba, és vannak olyanok, akik egyikbe se...

Vörös Róbert: - Tehát azt mondod, hogy ennyire szétválasztható módszerek vannak? Vagy most azért osztottad „táborokba” a színészetet, hogy nekünk földi halandóknak felfogható legyen?

Makranczi Zalán: - Szerinted? (ezen már együtt nevetünk) Van az a színész, aki nagyon piciből és nagyon szöszögve, kicsit félve indul el a szerep felé a próbákon – ez elsősorban a fiatalokra jellemző –; és onnan egyszer csak elkezdi kinyitni a szerepet, meg saját magát. Van, aki – ez elsősorban az idősebbekre jellemző –; bátran, irtózat-nagyban kezd el próbálni, és a bemutatóig jut el oda, hogy…hm, hm…

Vörös Róbert: - Mit is jelent, hogy irtózat-nagyban?

Makranczi Zalán: - Hogy azt érzed – miközben próbálsz vele -, hogy számára már szinte nincs tét…, nincs tétje a dolognak…, hogy ez fog–e valakinek tetszeni, vagy nem.  Azt hiheted, hogy ez nála már nem tényező.

Vörös Róbert: - Ennek az „irtózat-nagybanságnak” a jó értelemben vett rutinhoz van köze?

Makranczi Zalán: - Valószínűleg ahhoz is, igen…, hogy mer rosszul próbálni, kipróbál ezernyolcszáz dolgot, és nézed, hogy atyaúristen, hogy próbál? Én ezt nagyon szeretem. Még nem tudom megcsinálni, bár tendálok afelé. A Törőcsik Mari próbál így. Elképesztő volt nézni a Mein Kampf-ban, ahogy bejött, és hihetetlen lendülettel próbált „iszonyat dolgokat”. Én csak néztem, hogy mit csinál ez? És egyszer csak rájöttem, hogy ja, hogy! Már értem! 

Vörös Róbert: - És a harmadik „tábor”?

Makranczi Zalán: - Figyelem, hogy van olyan színésztárs, aki fizikai cselekvésekhez köti a színészetet..., fogom a karfát, így fogom a karfát, előbb-utóbb ez hozza meg számára az érzelmi állapotot.

Vörös Róbert: - És te milyen vagy?

Makranczi Zalán: - Most… átmenet vagyok.

Vörös Róbert: - Mit tud az a színész, akit te szívesen nézel?

Makranczi Zalán: - Tökéletesen önazonos. Azokat a színészeket szeretem, akik nem a figurát meg a szerepet akarják „megoldani”, hanem olyan a személyiségük, ahonnan  bármit elő lehet húzni. Ilyen volt a Sinkovits Imre is. Nem felejtem el, mikor a Tévedések vígjátékát játszottuk, bejött, mint öreg Antipholus az előadás végén egy monológgal, és ötven előadáson keresztül rímben, jambusban improvizált. Minden este. A történet összefoglalása mindig benne volt, csak az aznapi közönséget lereagálta, játszott velük. Ha ezt más tenné, azt mondanám, hogy színházban ilyet tilos! De ott álltam statisztaként mögötte és néztem, ahogy a személyisége hitelesítette azt, amit csinál, és ahogy csinálja. 

Vörös Róbert: - Kiket szeretsz még?

Makranczi Zalán: - Például, nagyon szerettem a Kerekes Évával dolgozni. 

Vörös Róbert: - Szerintem ő Dajka Margit és Kiss Manyi egyben. Igazi bohóc. 

Makranczi Zalán: - Béres Ilonának sosem fogom elfelejteni, ahogy a Csongor és Tündében az Éj monológját mondta. Látszólag semmit nem csinált, csak annyi történt, hogy kiállt, beszélt hozzánk, és én összeszartam magam. Aztán nagyon szeretem a Balázs Áront, aki szintén, látszólag semmit sem csinál, csak gondolatokat közöl. Aztán a következő pillanatban pedig szétcsapja a díszletet és olyan táncot vág le az asztalon harmonikaszóra és a részeget úgy játssza, mint a rajzfilmekben és azt mondod, hogy ezt így szigorúan tilos! De jól áll neki. 

Vörös Róbert: - Kivel szeretsz együtt játszani?

Makranczi Zalán: - Név szerint? Ez már túl személyes. Egy lépésre van attól, hogy kivel nem szeretsz játszani? (ingerülten felnevet) Jó, de csak a te kedvedért. A Király Attilával, aztán miután kitanultam Kőszegi Ákost, utána már vele is szerettem játszani. És Dorkával (Udvaros), bár színpadon még nem játszottunk együtt, szeretnénk is, de a filmben nagyon szerettem. A Fricivel (Hollósi) is nagyon, mert benne mindig benne van a „hülyeség”, a huncutság. 

Vörös Róbert: - Zalán, te vársz valamit a színészettől? Mit adjon neked? 

Makranczi Zalán: - (újabb cigarettára gyújt) Nehéz kérdés, nem tudom. Az életembe most nagyon is belepasszol a színház és a színészet. Ugyanakkor már eljutottam oda is, hogy, ha ne adj’ isten, eljönne az a pillanat, hogy nem lehetek színész, ma már nem dőlnék a kardomba... Visszacsatolok a beszélgetés elejére és a kérdésedre; szeretek magamból kifogalmazni valamit szerepeken keresztül. De ennek rengeteg más módja is van. Foglalkoztam gyerekekkel is… vagy beiratkozhatnék valamilyen iskolába írni tanulni. Rengeteg olyan van, amit emellett tudnék csinálni. 

Vörös Róbert: - A színészet mellett legyenek jelen idejű és egyenrangú dolgok, vagy azért legyen sok minden, hogy a te színészeted még sokkal izgalmasabb legyen?

Makranczi Zalán: - Ennyire talán nem mennék messzire, azért kell ez a sok minden, hogy ne tébolyodjak meg.

Vörös Róbert: - De mitől?

Makranczi Zalán: - Mert azért ebbe bele lehet csavarodni.

Vörös Róbert: - Hogy ne egyfelé járjon az agyad?

Makranczi Zalán: - Igen. Ez is egy Erzsitől tanult dolog, hogy lehet azonos időben négy – öt dologra koncentrálni azonos erőfeszítéssel. Gyerekkoromban anyám sosem értette, hogyan tudok egyszerre nyolc könyvet olvasni. Azt mondtam erre, anyu, hogyne tudnék, felveszem az egyiket, beleolvasok és már tudom mi volt előtte, nincs ezzel semmi probléma. 

Vörös Róbert: - Van titkos terved, hogy a színészetedben hova kellene eljutnod? 

Makranczi Zalán: - Van, de nehezen megfogalmazható. Inkább érzések. A létezés. Nézem a Nemzetiben a csodálatos kollégákat. Értem, hogy hogyan játszanak, de tudom, hogy én még nem tudom így, de… azért nagyon jó lenne. Ha most megpróbálnám, izzadtságszagú lenne. A saját kereteimen belül kell gondolkoznom, azokat folyamatosan feszegetni. És már jó ideje foglalkoztat az a gondolat is, hogy hamarosan itt a karakterváltás ideje.

Vörös Róbert: - A karakterváltás ideje?

Makranczi Zalán: - Igen, váltanom kell. A nyelvtanról kicsöngetnek és a matematika jön. (megint huncut) Egy idő után bizonyos szerepek nem fognak megtalálni. 

Vörös Róbert: - Kiöregszünk a hősökből?

Makranczi Zalán: - (kuncog) Ha az ember nem kezd el, most, idejében készülni rá, akkor jöhet egy törés, ami teljesen összekalamolhatja az életét. Láttunk már olyat, hogy valaki a változásba, a szerepkörváltásba beleroppant. 

Vörös Róbert: - A szépfiúból, a hősből nem tudtak „átgyalogolni” karakterbe?

Makranczi Zalán: - Már most el kell kezdeni összegyűjteni mind színésztechnikailag, mind személyiségileg azokat a dolgokat, amiket eddig szétszórt az ember magában, és összesűríteni, mert hamarosan itt lesz az az idő, hogy már ezekre lesz szükség. 

Vörös Róbert: - Szerinted mi a feladata a színháznak ma?

Makranczi Zalán: - Ezt viszonylag egyszerűen meg tudom fogalmazni. A 2010-es közönségnek kell játszani. Nem lehet az, hogy a még fel nem nőtt gyermekeinknek játszunk, és az sem, hogy halott nagymamáinknak gyártunk előadást. Ugyanakkor, csak annak van értelme, hogy mégis előrefele menjünk, és mutassuk meg, hogy hol és mikor élünk.

Vörös Róbert: - Nem kevés ez, amit mondasz.

Makranczi Zalán: - Egyszerűnek tűnik, de kevesen teszik.

Vörös Róbert: - Miért?

Makranczi Zalán: - Mert sokkal egyszerűbb, kényelmesebb a halott nagymamáknak játszani; simogatja a lelket, hájjal kenegeti. De most nem azt a világot éljük, mikor az emberek hájjal kenegetik egymás lelkét. 

Vörös Róbert: - Látsz olyan előadást, ami szívet melengetően megfelel a te titkos radikalizmusodnak?

Makranczi Zalán: - Én az Ármányt nagyon szeretem, de mert abban benne vagyok, nem tudok objektív lenni. A parkról tudom, hogy nem a halott nagymamáknak készült…

Vörös Róbert: - …de nem is csecsemőknek…

Makranczi Zalán: - A park valahogy közelít ahhoz, amit én szeretek.

Vörös Róbert: - Zalán, ha felkérnének, hogy tanítsál, már mernél tanítani?

Makranczi Zalán: - Attól függ, kit, kiket. A mostani középiskolás korosztályhoz már lenne bátorságom. Már tudnék nekik mit mondani.