|
- Hogyan keveredtél a színház közelébe, korábban mivel foglalkoztál, honnan jössz?
- Eredetileg óvónő vagyok, de rá kellett ébrednem, hogy - ha minden idegszálammal koncentrálok is - sosem leszek igazán jó óvónő. A színházat viszont mindig is szerettem. És hogy kezdődnek a modern csodák? 1986-ban az édesapám olvasott egy hirdetést egy napilapban, hogy kellékest keres a Thália Színház. Jelentkeztem, és felvettek. Így.
- Óvodában is dolgoztál, vagy csak elméletben végezted el az iskolát?
- Három évig óvónéniként dolgoztam, ezalatt elvégeztem az óvónői főiskolát is. De már gyerekkoromban is folyton hiányoztam a nulladik órákról, mert képtelen vagyok hajnalban kelni, így aztán három év kísérletezés után be kellett látnom, hogy nem ez a szakma való nekem. Viszont a színház mindig is érdekelt. Emlékszem, anyámmal volt egy nagy meccsem: hajnalig ültem törökülésben az ágyán, próbálta nekem elmagyarázni, hogy szakmát adott a kezembe, és ne menjek el a totál bizonytalanságba. Én pedig azt mondtam neki a húsz éves megalapozott öntudatommal: Anyu, hadd próbáljam meg! És ha nem megy, még mindig lehetek közepes óvónő. Nem állt az utamba. Sokkal később vallotta csak be nekem, hogy belátja, igazam volt, az idő engem igazolt, és nagyon büszke arra, amit elértem.
- Gyerekkorod óta kedveled a színházat?
- Igen, még az általános iskolában bejött hozzánk egyszer egy néni színházjegyekkel. Minden osztályban kiosztott bizonyos mennyiséget, és volt ennek egy felelőse, a miénkben én. Így aztán első kézből én jutottam színházjegyekhez, és ami engem nem érdekelt, azt adtam el az osztálytársaimnak. Az egész családom szeret színházba járni, tőlük kaptam ajándékba a színház szeretetét.
- Amikor bekerültél a Tháliába kellékesként, volt fogalmad arról, hogy ez a szakma egyáltalán mit is takar?
- Halvány borgőzös gondolatom nem volt róla, hogy hány ember összehangolt munkája szükségeltetik ahhoz, hogy egy előadás létrejöjjön. Egyébként érdekes, hogy a dolgok hogy körbeérnek: 1986-ban a Tháliában, a színház főügyelője volt a főnököm, és a Nemzetiben most is ugyanő, Géczy István.
- Három évig dolgoztam a Tháliában kellékesként, amikor súgót kerestek a Katonába. Nem hirdették meg az állást, hanem a színházi ügyelőknek volt egy szakszervezeti értekezletük, ahol a Géczy Pista is ott volt. A Katonás ügyelő kérdezte az ott lévő ügyelőktől, hogy: kellene nekünk egy súgó, nem tudtok valakit? Pista megkérdezte a Thália Színház súgóit, hogy nem akarnak–e átmenni a Katonába. Hála Istennek mindkét súgó úgy döntött, hogy a járt utat a járatlanért nem hagyja el, így aztán valahogy eljutott hozzám is Pista. Én már akkor is nagyon érdeklődő voltam, néztem takarásban azokat a jeleneteket, amelyekhez a világon semmi közöm nem volt, lelkesebb voltam húszéves csikóként, mint megfáradt kollégáim, hiszen engem ez az egész nagyon érdekelt. Sokat álltam Szabó Gyöngyi súgó kollégám mellett, és így szemelvényeket kaptam a súgó munkájából is. De életemben nem csináltam még. A Katonában komoly felvételi volt: bemutattak Kondor Klárinak - a színház akkori főügyelőjének – és ő kiokított, ha Zsámbéki Gábor megkérdezi, hogy súgtam–e már, mondjam azt: Hajjaj, de mennyit! Felmentünk az irodájába, Gábor az orrom elé tett egy Népszabadságot, hogy tessék felolvasni a vezércikket. Nyilván arra volt kíváncsi, hogy hogyan tudok blattolni, milyen a hangom, az orgánumom, mennyire beszélek tisztán. Aztán kivallatott az iskoláimról, kérdezte, hogy súgtam-e már, mondtam, amit tanultam: „Hajjaj, de mennyit”, lejjebb tolta az orrán a szemüvegét kételkedő-fürkészően, de nem szólt. Majd azt mondta, hogy most vannak az Übü király felújító próbái, a hétfő-keddit megcsinálja a darab súgója, a szerdait meg majd én. Jöjjek be súgni az Übü király-t, ami megy 9 éve, és ezt láttam 8 évvel ezelőtt kétszer? Nagyjából a főszereplőkre emlékeztem csak. Történet, ki, hogy, merre? (Aki látta emlékszik, hogy a színészek az egész előadás alatt zenélnek és csörömpölnek mindenféle kütyürékkel, súgó legyen a talpán, aki abba bele tud súgni…) El tudod képzelni a lelki világomat? Azon gondolkoztam, milyen módon kell szerdáig gyorsan meghalni, hogy én ezt megússzam. És képzeld, kedd este csöng a telefon, valaki a Katona József Színházból, és azt mondja, annyira jól mentek a próbák, hogy a szerdai elmarad, de azért a jövő héten fáradjak be aláírni a szerződésemet. Aztán Katonás létem első hetében elkezdtem próbálni első darabomat súgóként Wedekind Lulu-ját, Ács János rendezésében, Udvaros Dorottya abszolút cím- és főszereplésével. Nehéz darab volt, furcsa összetételű szöveggel, különösen Dorottyának, akinek - az arányok érzékeltetése kedvéért - a darab 150 oldalából 120 oldalnyi szöveget kellett megtanulnia. Nagyon bejött, úgy tűnt, hogy nekem ez megy, tudok segíteni a próbán és a próbák közti szünetekben, a szövegtanulásban is. Imádom ezt csinálni! Két hónappal később már mindenki úgy kezelt engem, mint egy súgót.
- Mennyire tanulod meg a próbafolyamat során te is szöveget?
- Nagy mázlim van, hiszen nekem két hónap alatt belemegy a fejembe a szöveg. Nem olyan nagy dolog ez, gondolj bele, ennyi idő alatt, napi 4-8 órában egy idegen nyelvet is el lehet sajátítani. Csak nekem magyarból van felsőfokúm. (nevet) Egyébként ez az én érdekem is, hiszen az előadáson az a jó, ha nem a példányt olvasom, hanem látom, ha valakinek összeakad a bokája a színpadon, és látom, hogy ezért tart szünetet, nem azért, mert nem jut eszébe a szöveg. A példány csak az én mankóm. Miután együtt tanulom a színészekkel a szöveget, azt is tudom, hány lélegzetet vesz egy–egy mondat között, és ha eggyel többet vagy kevesebbet vesz, gyanús, hogy valami baj van. A másodperc törtrésze alatt kell segíteni, gondolatolvasónak kell lenni. A Lulunál volt húsz év alatt először és utoljára olyan, hogy 1500 százalékos biztonsággal tudtam, hogy a következő mondatot elfelejti a színész. Udvaros Dorottya háttal állt nekem, én meg besúgtam neki a következő mondat elejét. Mégis, sose tudtam volna meg, hogy jól tettem-e, ha nem jön oda hozzám a művésznő szünetben, hogy honnan tudtam, hogy el fogja felejteni.
- Ezek a lépcsőfokok segítettek abban, hogy jó ügyelő váljon belőled?
- Annyiban segített, hogy megismertem azokat az embereket, akikkel később ügyelőként találkoztam. Fél éve voltam a Katonában, amikor oda jött hozzám Zsámbéki Gábor, és megkérdezte, hogy: Ági, nem akarsz ügyelő lenni? Akkor 23 éves voltam. Mondtam neki, hogy: Gábor, ne őrjíts meg, kiröhögnek, hogy hívom a színpadra Sinkó Lászlót, Básti Julit, Udvaros Dorottyát? Hogy jövök én ehhez? Gábor erre azt mondta, hogy: most kell elkezdened, hogy harminc évesen már komolyan vegyenek. Vannak olyan meghatározó emberek az ember életében, akiknek nagyon sokat köszönhetünk. Nekem Zsámbéki Gábor ilyen ember. Igazi jót tett velem, mert kevés olyan kolléga van a szakmában, aki ügyelni is és súgni is tud, és ez nagyon sok jót eredményezett nekem. De megsúgom neked: szerintem jobb súgó vagyok, mint ügyelő.
- Ha már itt tartunk, felvázolnád, mi is pontosan az ügyelő feladata?
- Az ügyelő az a karmester, aki este héttől tízig az előadás hibátlan kimeneteléért felelős. Ezt értsd úgy, hogy onnantól kezdve, hogy a néző háromnegyed hétkor leül a nézőtérre, odáig, hogy a tapsrend után felgyulladnak a fények, az én kezemben összpontosul az előadás. Ugyan minden kollégám a maga területén pontosan tudja a dolgát, hiszen két hónapig velem együtt próbálta a darabot, de mégis én vagyok az a koordinátor, akinek a kezében a szálak egyesülnek. És ez nagyon nehéz.
- Te vagy ezek szerint a többiek – díszítők, kellékesek, technikai kollégák- ellenőrző szerve egy–egy előadáson?
- Tulajdonképpen mire kész van az előadás, mindenki tudja a maga dolgát. Nem kell nekem mindent mondani és kérni, leginkább ennek a koordinálása, felügyelete és ellenőrzése a feladatom. De az a lényeg - és ez egyébként minden színházi háttéremberre igaz -, hogy tudatában kell lennie: ő a színészek segítésére van ott, és ha olyan csapat jön össze, akik tényleg így gondolják, az maga a paradicsom.
- Mióta dolgozol a Nemzeti Színházban?
- Jordán Tamás igazgatása alatt jöttem ide 2003-ban. A Katonában hat szép évet töltöttem el, majd átmentem az Új Színházba Székely Gábor igazgatása idején. Aztán a Bárka Színházhoz kerültem – speciel művészeti titkárként -, ahol egy remek csapat verbuválódott össze. Hat évig voltam ott. Generációnk színháza lehetett volna, máig sajnálom, hogy nem lett az. Majd két év szabadúszás után kerültem ide. Súgónak szerettem volna ide jönni, de három remek súgója már volt színházunknak, többre nem volt szükség.
- Egy hónapban hány estét dolgozol?
- A tavalyi évad végén huszonhat is összejött, ami azt jelentette, hogy majdnem minden este dolgoztam. Azért nem ez az általános, de mivel Kabai Mártival együtt visszük a Stúdióban és a Kaszás Attila Teremben futó előadásokat is, így – mit mondjak -, nem panaszkodom. (nevet)
- Az ügyelőnek mikor kell bejönnie a színházba?
- Erre nincs recept: mindenki maga érzi, mennyi dolga van, és minden előadás is kitermeli a maga ellenőriznivalóit. Plusz, korunk színházai próbaszínházak, így aztán állandóan próba van: lejárópróba, beugrópróba, szövegösszemondópróba. Bevallom őszintén, hogy bemutatott darabot próbálni utálok. Van, amikor tényleg szükséges, de a ha kell-ha nem próba, igen lélekromboló. Munkaszaga van, ahelyett, hogy repülnék.
- Szoktál repülni te is az előadással? Nálad is szerelem a színház?
- Novák Eszter úgy mondja: „a színház 0-24-ig tartó mánia, csak az bírja ki, aki nem tud nélküle élni”. Voltak periódusok, mikor rosszul éreztem magam, mert rossz előadásokat csináltam. Képzeld el: napi nyolc órát elcseszni az életedből, ha rosszat csinálsz, az nem túl felemelő. Ilyenkor szoktam eljutni odáig, hogy: muszáj nekem színházban dolgozni? De mindig arra a következtetésre jutok, hogy a legnagyobb marha lennék, ha saját magam alól kihúznám a talajt. Itt vagyok otthon, és nemcsak azért, mert ezt csinálom 23 éve, hanem mert ezt szeretem.
- Soha nem érdekelt más terület a színházon belül?
- Ki nem akar színésznő lenni? Jelentkeztem én annak idején a Főiskolára, és nagyon örülök, hogy nem vettek fel. Így tettek engem boldog emberré. Akkor nagyon ki voltam akadva, hogy nem látják sugárzó tehetségemet, de biztos, hogy egy életre megnyomorítottak volna. Nézz rám, őszintén, milyen szerepet lehetne rám osztani? Maximum a dajkát a Rómeó és Júliából, de azt is csak egyszer. (nevet). Én nem lettem volna jó színész. Látom egy-egy jól vagy rosszabbul sikerült próbán, hogy az igazán jó színész hogyan gondolkodik, miközben csinál valamit a színpadon. Nekem nem arra jár a fejem. Mindig is úgy gondoltam, hogy a színészek csodálatos-különleges képességekkel megáldott emberek. Mi, földi halandók nem tudjuk, nem tudhatjuk azt, amit a színészek. Úgyhogy minden tisztelet kijár nekik, igenis ki kell fogni a lovat a hintójuk elől, mert ők valami olyanra képesek, amire mi nem.
- Az Orfeusz alászáll című darabra készülünk, nagyon az elején vagyunk még, decemberben lesz csak a bemutató. Viszont nemrég mutattuk be a Pánikot. Mindig találkozik az ember olyan rendezővel, akivel olyan érzés együtt dolgozni, mintha az ember vérátömlesztést kapna, olyan, mint egy oxigénpalack. Rába Roland ilyen. Ő rendezte a Pánikot, ez volt az első hivatalos rendezése. Augusztus 24-én volt az első olvasópróbája a Pániknak, és október 14-ig gyakorlatilag nem nagyon jöttünk ki a színházból. Ez lehetett volna nyűg, meg bosszúságot okozó tényező, de észrevétlenül telt el ez a két hónap. Mert egy olyan hangulatot, miliőt teremtett ez a fiú… felkészült volt, tudta, hogy miért ezt a darabot rendezi, miért ezekkel a fiúkkal, ötlete volt, képes színészvezetésre, egyszerűen jó volt vele dolgozni. A végeredmény is ezt igazolja, a közönségnek is tetszik, egyszerűen szeretjük mindannyian, akik benne dolgoztunk.
- Voltak nehéz pillanataid ügyelőként?
- Csináltuk a Stúdióban az Oidipusz királyt, ebben van két futószőnyeg, és a díszlettervező egy teljesen zárt teret álmodott. Sehonnan nem lehet belátni a színpadra, csak a néző lát be. Hallani se, csak a hátulra készített hangfalakon keresztül, viszont végszóra és mozgásvégszóra indítani-megállítani kell a két futószőnyeget. Azok jönnek-mennek, színészekkel. Szóval, ugye, én vagyok a koordinátor, van még négy díszítőfiú, akik a futószőnyeget kezelik és az ajtókat nyitogatják. És ugye, nem látok, nem hallok, sőt még kommunikálni sem tudok a kezem alatt dolgozó emberekkel. Walkie-talkie-val „beszélgetünk”, hangfalon hallgatjuk és monitoron nézzük. De azt a fajta előadást nem szeretem, ahol a technika kezében vagyok. Annál nagyobb borzalom nincsen, mint amikor egy ügyelőhibázik. Ha én rontok, ott az egész van elcseszve. Persze a nagyszínpados kollégáknak sokkal nagyobb a felelősségük, mint nekem a Stúdióban, hiszen ott sokkal többrétű a veszélyforrás, a hibázási lehetőség. Én egyébként állítom, hogy az előadások költségvetése a művészet halála. Nekem szerencsém van, mert pánikhelyzetben nem dermedek meg, hanem valahogy mindig kitalálok valamit, egyfajta megoldási lehetőséget. Nem biztos, hogy a legjobbat, de az mindig kihúz minket a csávából.
- Melyik darabot szereted leginkább most a Gobbi Hilda Színpadon?
- A Pánikot és a Szigligetet.
- Kifejezetten szép pillanat, amire szívesen emlékszel a Nemzetiben?
- Kaszás Attila halála után volt egy Holdbéli csónakos előadás. Nem ugrott be senki a helyére, felvételről adták be az ő hangját. Az aznapi holdbeli csónakos csak a képzeletünkben, az emlékeinkben és a szívünkben élt. Nagyon szép este volt, a szomorúsága ellenére. Aznap úgy éreztem, hogy itt a helyem.
|
|
