|
- Hány éve dolgozol a szakmában?
- 1995 óta. Nyíregyházán kezdtem, a Nemzeti Színházban a nyitás óta dolgozom. A Tragédiára jöttem fel dolgozni.
- Nyíregyházán is ügyelőként dolgoztál?
- Igen, ügyelőként kezdtem, de aztán asszisztáltam is. Ott ez a két dolog össze tud folyni.
- Hogy keveredtél a színház közelébe?
- Szakmunkásképzőbe jártam, üvegművesnek tanultam, és akkor vettem meg az első színházbérletem. Arany János bérlet volt, még a nevére is emlékszem, sőt meg is van. Azonnal megtetszett a színház, elkezdtem be-belógni, megismerkedtem a büfésekkel, aztán a büfében dolgoztam. Utána lekerültem a színészbüfébe. Színpad közelébe úgy kerültem, hogy megkértem Verebes Istvánt – ő volt ott az igazgató – hogy hadd nézzek meg egy próbafolyamatot az elejétől a végéig, mert kíváncsi voltam. Szerettem volna tudni, hogy az ügyelő, a súgó, a háttérmunkatársak mit csinálnak. Ő megengedte ezt. Nagy mázlim volt, mert a darab akkori ügyelője lesántult, és a próbafolyamat első hetétől nem tudott dolgozni. Azt mondta Verebes, hogy na, akkor itt a lehetőség, ügyeljem le. Mondtam neki, hogy nem is tudom mi az ügyelő dolga, ő meg azt válaszolta erre, hogy majd szépen belejövök. Így kezdődött. Verebes bedobott a mélyvízbe. De korábban voltam ruhatáros, nézőtéri felügyelő is. A szakmámban körülbelül két évet dolgoztam, de már akkor is sokkal több időt töltöttem a színházban. Mindig is a háttérmunka érdekelt. Utána darab darabot követett, majd Verebes megtudta, hogy szeretnék asszisztenskedni, és abban is kipróbált. Ide a Nemzetibe a Tragédiába segédasszisztensnek hívtak, úgyhogy elkezdtem asszisztálni. Aztán amikor bejöttünk a színpadra próbálni, már segédügyelőként dolgoztam a darabban. Géczy István volt a főügyelő, és én voltam a segédügyelője.
- Jó érzés volt itt lenni a kezdeteknél?
- Nagyon jó. Rengeteg ismeretlen ember került össze, és csapatot, társulatot építettünk.
- Vidékre sosem vágytál vissza?
- Hát, valójában nagyon más az ottani élet. Ott csak a színház van, sokkal jobban egymásra voltunk utalva, más létforma, szerettem. De itt több lehetőség van, több mozi, színház, kiállítás, koncert, rendezvény. Nyíregyházán a társulattal laktunk a színész házban. Az összes szabadidőmet a társulattal töltöttem. 36 lakás volt, egymáshoz is volt kulcsunk. Az itteni munkatársakkal nem nagyon járunk össze, de azért alakulnak barátságok
- Verebessel megmaradt a kapcsolatod?
- Vele abszolút. Hat évig volt ott igazgató, és az utolsó négy évében vele is rendszeresen dolgoztam. Jó volt a csapat, sok fesztiválon vettünk részt és nyertünk is.
- Voltak ügyelőként bakijaid?
- Nyíregyházán történt, amikor rengeteget jártunk tájelőadásokra gyerekdarabokkal. Volt két hetünk, amikor naponta két előadásunk volt. A tizenegyedik előadás környékén történt, hogy egyszerűen nem tudtam, hogy már hívtam–e a színészt, vagy sem. Olyan sokat ment zsinórban az előadás, hogy nem emlékeztem rá. Persze úgy döntöttem, hogy hívom, az a biztos. Kiderült, hogy a színész sem tudta pontosan, hogy hol tartunk, annyira egybefolyt számunkra az a két hét. A zenés darabokkal is akadt problémám. Soha nem tanultam ugyanis kottát olvasni, de nagyon sok musicalben dolgoztam ügyelőként. Gépi zene ment, én pedig stoppert használtam. Benyomtam az órát, és tudtam, hogy hány másodpercnél kell elindítani a függönyt, a világítást, tudtam az időket, és ez a stopperrel gördülékenyen is ment. Aztán egyszer, amikor az Evitát csináltuk szabadtéren, Nyíregyházán, elindítottam a stoppert, de nem jól nyomtam meg a gombot, és nem indult el. Közben nagyon sok másodpercet vesztettem, és nem tudtam, hogy úristen, most hol tart a zene? Lenyugodtam, figyeltem, hogy mit ismerek fel, hol tart a zene, és valahogy annyira azt éreztem, hogy hallanom kell, hogy nagy szerencsémre meghallottam mindent. Onnantól kezdve nem is használtam többé stoppert. A János vitéznél is féltem, hogy lesz esetleg ilyen gondom, hogy nem fogom meghallani a zenét, de valahogy most már lazábban kezelem. Ez az eset a kezdeteknél történt.
- Más terület nem érdekelt a színházon belül?
- Talán volt bennem kósza gondolat, hogy színész legyek, de azt láttam a nézőtérről, hogy ezt én nem tudnám ilyen jól csinálni. Csak azt tudtam, hogy a színpad közelében akarok dolgozni. Nagyon izgalmas dolognak tartottam akkor és most is a háttérmunkát.
- Te hol dolgozol általában? A Nagyszínpadon vagy a Stúdióban?
- Mindkettőn dolgozom, de a stúdióban már csak a Tartuffe-ben. A Nagyszínpadon rendszeresen ketten dolgozunk, ilyenkor egyikünk a főügyelő, a másikunk pedig a segédügyelő. Hogy ki a főügyelő, és ki a segédügyelő, nem a szakmában eltöltött évektől függ. Van olyan darab, ami az enyém, és van mellettem valaki, aki segít. A János vitézben például én vagyok a főügyelő, és a segédügyelőm az, akinek most én vagyok a segítsége az Ármány és szerelemben. A döntés joga mindig az aznapi produkció főügyelőé. Hogy hogyan menjen tovább a darab, ha bármiféle probléma van, ő hívja a színészeket, műszakot, irányítja a változásokat. Én csak akkor tudom a változásokat irányítani, ha átadja nekem a lehetőséget. Ha például én a süllyedőben vagyok lent, akkor ő nem látja, hogy lent minden rendben van–e. Ilyenkor én adom a jelet a gépésznek, hogy mehet a változás. Én tudok velük kommunikálni, mert én látom, hogy lent mi történik.
- Nagyszínpados történeted van?
- A Bundában fordult elő ez az eset. A darab mindig úgy kezdődött, hogy tök üres színpad, és betolják a díszletet hátulról. Elkezdték betolni, de megakadt. Nem ért be. Akkor azt éreztem, hogy be kell adni életemben először a függönyt. Remélem, hogy utoljára fordult elő.
- Melyik darabokat szereted itt a Nemzetiben?
- A Tragédiát nagyon szerettem, a Sárga liliomot, a Tartuffe-öt, és szerettem próbálni az Amalfi hercegnőt is.
- Miben fogsz ebben az évadban dolgozni?
- Benne voltam a Berzsián és Didekiben, az Ármány és szerelemben, enyém a Lear és évad végén a Három nővér. Enyém a János vitéz, a Hermelin, és a Tartuffe a Stúdióban, a többi darabban pedig segéd vagyok.
- Jársz máshová is színházba?
- Nagyon sokat. Szeretem a musicaleket, vígjátékokat, drámákat is, mindenevő vagyok.
- Nagy koncentrációt igényel a munkád?
- Nagyon jól kell ismernem a darabot, annak minden részletét. Van olyan, hogy szétmegy a színész nadrágja például előadás közben, és hirtelen ki kell találni, hogy mikor tudják úgy megvarrni, hogy emiatt ne kelljen külön kijönnie a színpadról. Minden helyzetről tudnom kell, a kellékekről is. Vidéken történt, hogy darab közben bedobtam egy kelléket, mert elfelejtették betenni azt. Volt olyan is, hogy én voltam egy darab súgója – nem szeretek súgni, az nagyon nehéz szakma – és Verebes nem hallotta, amit súgtam neki. Besúgtam még egyszer, azt sem hallotta. Aztán negyedjére megszólalt, hogy: gyere be, és mondd be! Bementem, és bemondtam a szövegét. Ez egy kabaréban volt, külön tapsot is kaptam természetesen. Előfordult, hogy itt a Buborékok előadásán nem vettem észre, hogy az egyik szék nincsen bent, aztán később beküldtem valakivel, de ki kellett találni, hogy annak funkciója legyen, szituációban történjen. Még egy történetem van, szintén a Buborékokból. Az évad utolsó előadása volt, az egyik színésszel kint takarásban beszélgettünk, amit nem lett volna szabad. Egyszer csak hallom, hogy a színpadon harmadjára megy az a mondat, ami a végszó lett volna. Gyorsan bement a színész, én pedig elnézést kértem. A nézők szerencsére nem vették észre, hogy baki történt, de az a pár másodperc a színpadon lévő színésznek biztos nem volt kellemes. A mi szakmánkban akadnak bakik, bármi bármikor megtörténhet, de meg kell tudnunk oldani. Többek között ez a mi szakmánk szépsége.
|
|
