|
- Mikor szippantott be téged a színház világa?
- Tulajdonképpen már tizenhat éves koromban. Pécsi vagyok, a gimnázium közös bérletével jártam eleinte színházba. Megnéztem minden repertoáron lévő előadást. Később volt egy magyartanárnőm, aki rendszeresen átvitt minket Kaposvárra, a színházba. Az egyetem alatt pedig már a Katonába jártunk, csak egy-egy előadás kedvéért a barátaimmal, Pécsről. Volt egy csodálatos portáslány, aki a hátsó művészbejárón keresztül beszöktetett minket az alagsori folyosón át. Máig emlékszem a nevére és nagyon hálás vagyok neki. Évekkel később, amikor a Katonában dolgoztam, meséltem Zsámbéki Gábornak, aki elmondta, hogy félig-meddig tudott az embercsempészetről, de nem állította le. Aztán amikor elvégeztem a magyar–angol szakot, egy csoporttársam említette, hogy dramaturgnak fog jelentkezni. Korábban nem is hallottam arról, hogy létezik ilyen szak a Színművészeti Főiskolán, de rájöttem, hogy ez engem is érdekel, ezért jelentkeztem, és felvettek. Mázlim volt, mert akkor még csak ötévenként indítottak ilyen szakot.
- Melyik darab volt rád először hatással Pécsett? Emlékszel rá?
- Talán a Hamlet, Kulka Jánossal a címszerepben, aki akkor szerződött Pécsre. De igazi fontos első emlékeim a Mester és Margarita, a Marat/Sade és a Bernarda Alba háza Kaposvárról. Olyan emlékeim vannak ebből az időből, hogy ülök a pécsi stúdiószínházban, egy nem különösen jó Radicskov-előadást nézek, és azt kívánom, bárcsak omolna be a főbejárat, hogy ne kelljen innen sokáig elmenni. Vagy hogy hadd maradjak én is a kaposvári nézőtéren a széksorokra feltenni a fehér leplet előadás után a jegyszedő nénikkel, és ne kelljen felszállni a buszra. Igazi kamaszvágyak.
- Te írtál korábban verseket, darabokat?
- Nem, de a Főiskolán írogattunk, volt kötelező írásgyakorlatunk, amit meg is szenvedtünk nagyjából mindannyian, bár természetesen nagyon élveztük is ugyanakkor. Egymás előtt kellett felolvasni az írásokat, illetve egy ember, mint bírálója az adott műnek fel is készült és felolvasta a bírálatát. Nagyon hasznos volt.
- A Főiskola után hogy alakult az életed?
- Először Kaposvárra szerződtem, aztán átszerződtem a Katona József Színházba, utána egy évig külföldön voltam ösztöndíjjal, majd idekerültem a Nemzetibe.
- Milyen ösztöndíjjal voltál külföldön?
- Színházi menedzsmentet tanultam New York-ban, a Columbia Egyetemen. A második évben kapott ösztöndíjam kevés lett volna a tandíjra és arra, hogy fent tudjam tartani magam, és le tudjak diplomázni. A volt osztálytársaim elég jól el tudtak helyezkedni, van, aki már operát vezet, de én itthon eddig még kevéssé tudtam használni a kinti tapasztalatokat.
- Mennyit jártál a Broadway-re musicaleket nézni?
- Mivel a Broadway nagyon drága, leginkább akkor tudtam elmenni, ha tiszteletjegyet kapott a tanszék, ami nyilvánvalóan csak ritkán fordult elő. De én egyébként is inkább a Metropolitan Operába jártam. Ott viszont megnéztem az egész évad műsorát, ami huszonkét előadást jelentett. A Broadway nekem csalódás volt. Sztárkultuszon alapuló, nem igazán érvényes előadásokat láttam. Az Off-Broadway sokkal izgalmasabb, de két helyi társulaton kívül New Yorkban mindössze két-három jó előadást láttam egy év alatt, illetve pár jó európai vendégjátékot.
- Külföldi színházi előadásokra eljársz?
- Főleg Bécsbe, a Wiener Festwochen-re, ahol rendszeresen próbálok legalább négy-öt előadást megnézni évente. Legszívesebben kint maradnék végig, mert az egyik legjobb európai színházi fesztiválnak tartom. Vannak barátaim, akikkel megszállottan képesek vagyunk bizonyos előadások után elmenni akár sok száz kilométerre. Persze van úgy, hogy a színház küld ki valahová előadásokat nézni.
- Öt éve. 2004-ben jöttem ide.
- Vörös Róberttel és Perczel Enikővel dolgoztok hárman. Hogyan oszlik meg közöttetek a munka?
- Vörös Róbert a vezető dramaturg, egyben a színház művészeti tanácsadója. Ez már a második évad, hogy együtt dolgozunk így hárman. Nagyon jó érzés, hogy összecsiszolódtunk, és külön öröm, hogy Enikővel a legjobb barátok is vagyunk. Teljes mértékben számíthatunk egymásra, ideális munkahelyzet ez számomra.
- Ha olvasol valami jót, először Enikőnek mutatod meg?
- Igen, de most már Robinak és Enikőnek egyszerre, mert mind a hármunknak el kell ahhoz olvasni valamit, hogy egyet értsünk, és tovább adjuk Alföldi Róbertnek, vagy valamelyik rendezőnek. Ha külföldi darabról van szó, Enikő vagy én írunk egy szinopszist, és azt adjuk tovább. Ha tetszik Alföldinek, akkor nyersfordítást csináltatunk belőle, aztán felvetődik a kérdés, hogy a következő évad műsorába belefér-e, illik-e az adott darab. Ha tematikailag egy téma vagy egy szerző már le van fedve, akkor általában nem teszünk be még egy hasonló darabot az évadtervbe. Úgy is szoktunk olvasni, hogy kifejezetten színészekre keresünk darabot, akiknek valami nagyot kellene játszaniuk az adott évadban. Figyelünk a műfajokra is, hogy egyenlő arányban legyen tragédia és vígjátékok, kortárs és klasszikus. Hagyománnyá vált a házban, hogy minden előadásnak két dramaturgja van. Ha érkezik egy vendégdramaturg, akkor vele együtt dolgozik valaki a házból, azért, hogy megkönnyítse a kommunikációt a ház felé. Például a Színműtár szerkesztésében nekünk már nagyobb rutinunk van, mint annak, aki még soha nem csinálta. Egy konkrét előadás úgy indul, hogy először utánanézünk, hány fordítása van az adott színdarabnak, melyik a legjobb, háttéranyagokat keresünk a rendezőnek, majd elkezdődik az olvasópróba, részt veszünk a próbákon, jó esetben szellemi társként, közben szerkesztjük és korrektúrázzuk a színműtárat, nagyjából ezek a napi feladataink. Aztán persze az olvasás, darabkeresés, stb.
- Ha megkapsz egy nyersfordítást, hogyan kezdesz hozzá a munkának?
- Utánanézek, utánagondolok, hogy ki az, aki az adott nyelvről fordít, majd végiggondolom, hogy illik-e hozzá a darab világa. A Lear királyt most Varró Dániel fordítja a színháznak. Első körben az a feladatom, hogy összevessem az eredeti Shakespeare-művel az új fordítást. Mint egy külső szem. Minden számomra elérhető Lear király tanulmányt elolvasok, és a legfontosabbakat átadom Gothár Péternek. Megnézem a Lear király-adaptációkat filmen is. Már megvolt az első olvasópróba, aztán januárig lesz még három, ami szokatlan dolog, de egy ilyen műnél nem indokolatlan. Nyilván csiszolódik a szöveg, meg kell állapodnunk abban, hogy hol lesznek húzások, és aztán elindulhatnak a próbák.
- A fordítók, szerzők nem is szoktak húzni?
- Nem, azt mi tesszük meg, mert nekik nehezebb a saját szövegükből húzni. A fordító is a sajátjának tudja a munkáját, nagyon megszereti, és nem tud többé kegyetlen lenni vele, ezért már nem tud objektíven húzni. Pedig számos olyan mű létezik, aminek kifejezetten jót tesz a húzás dramaturgiailag.
- Gondolom az angoltudásodnak köszönhetően legtöbbet angolul olvasol…
- Igen, de franciául is szeretek olvasni, bár nekem kétségtelenül nehezebb.
- Mit olvasnál most szívesen? Mire vagy kíváncsi?
- Néhány kortárs darabra. Az ember mindig hall valamiről, például most voltunk Drezdában egy konferencián, ahol szó esett több figyelemreméltó vadonatúj kortárs darabról, amiket itthon még nem ismerhettünk. Azt is ott hallottam, hogy a lengyel regényírónak, Andrzej Stasiuknak most mutatta be a második darabját a krakkói Stary Színház. Ismerem a regényeit, de a drámáit még nem, úgyhogy tőle nagyon szeretnék olvasni. Mindig öröm felfedezni jó új darabokat
- Magyar szakos korom óta időm nagyobb részében kötelezően olvasok, ami, sajnos, sokszor elveszi az embertől az olvasás örömét. De dramaturgként most biztos nehezebb dolgom lenne, ha nem kellett volna ennyit olvasnom a bölcsészkaron. Nálam gyakorlatilag a nap fele olvasással telik, persze azért többnyire nagy örömömre. Mindig is olyan munkára vágytam, ami hozzásegít ahhoz, hogy egyre többet tudjak a világról.
- Egyszerre csinálom az Orfeusz alászáll műsorfüzetét, felkészülök a Lear királyra, darabokat olvasok, tervezünk egy a Tavaszi Fesztivállal közös programot. Amikor véget ér valami, mindig jön a következő munka. Nemsokára el kell kezdenünk gondolkozni a következő évad tervén is.
|
|
