|
- Háttérszakmát választottál. Miért?
- Azért lettem ügyelő, mert engem nem a színpad vonz, hanem az, ami mögötte van. Éppen ezért számomra nem fontos, hogy kint legyen a nevem a színlapon. Nekem az a dolgom, hogy a háttérben segítsem azoknak a munkáját, akik az előtérben vannak, és ebben érzem jól magam.
- Rengeteg probléma adódhat egy előadás közben. Felsorolnál néhányat?
- Rosszul lehet valaki a színpadon, ilyenkor nincs mit tenni, függönyt kell adni. Ha valaki megsérül, hirtelen kell eldönteni, hogy tud–e tovább menni az előadás, vagy akkora a probléma, hogy azt kell mondani, hogy itt a vége. Az elsődleges szempont mindig az, hogy lemenjen az előadás, és a néző ne érezze, hogy baj volt. Az a gyönyörű és félelmetes a színházban, hogy mindent meg kell oldani. Minden előadás más és más, és bármi előfordulhat.
- A ti szakmátok ezek szerint problémamegoldó képességet igényel leginkább?
- Ez így van. Nálunk rutinból nem lehet dolgozni.
- Tanulni csak a gyakorlatban lehet? Nincs iskolája ?
- Lehetne tanulni, de ennek a szakmának csak a 60-70 %-a tanulható. A másik 30-40 % érzék kérdése, az pedig csak a gyakorlatban derül ki.
- Szerinted fontos az ügyelő személye?
- Igen. Sokszor az ügyelőnek gyógypedagógusnak kell kicsit lennie. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen hátul a hangulat, mert ettől függ, hogyan megy ki a színpadra a színész.
- Vannak kedvenc előadásaid?
- Igen. Előfordul, hogy a darab nem lesz a kedvencem, de egy nagyon jó próbaidőszakot töltünk együtt. Ez fordítva is igaz lehet. Lehet rossz egy próbaidőszak, és a darab közönségsikere nagy. Van, hogy gyomorgörcsöm van, mert átveszek egy előadást, ami megy havonta egyszer, rengeteg beugrás van, és nem érzem magam biztonságban. Ez csak rám tartozik.
- Itt a Gobbi Hilda Színpadon melyik darabot kedveled?
- Nagyon szeretem az Atáliát. Maga a darab is nagyon jó, Valló Péterrel nagyon szerettem együtt dolgozni, és egy nagyon értékes előadás lett belőle. Azt érzem, hogy a színészek is szeretik, a nézők is, és így teljes az egész. Ilyenkor van egy örömérzetem, hogy kicsit benne van az én kezem is.
- Neked mi az eredeti szakmád?
- Én az egyetem mellett kisegítő kellékesként dolgoztam a Pesti Színházban. Aztán rájöttem, hogy nem akarok magyar-történelem szakos tanár lenni, és egész egyszerűen ott ragadtam. Beleszerettem a színházba. Aztán a Pesti Színház után ügyelő lettem a Vígszínházban. Addigra azt is megtanultam, hogyan működik a színház, és mi a dolga egy ügyelőnek. Engem vonz a technika, szeretem azokat a darabokat, amelyek jönnek – mennek, süllyednek, forognak, és bármi megtörténhet.
- Ezek szerint az izgalom az, ami kihívást jelent a szakmádban?
- Igen, a Nemzetiben is az vonzott, hogy itt más technika van. Végre dolgozom majd a Nagyszínpadon is, a Lear-ben.
- Mennyi ideig voltál a Vígben?
- 19 évig ügyeltem ott. Szerettem a munkámat, de éreztem, hogy váltanom kell. Éreztem, ha nem teszem meg, lehet, hogy megkeseredett ember válik belőlem. Az előző évadban szerződtem át.
- Vissza nem járok, de tartom a kapcsolatot bizonyos emberekkel. Előadást szoktam nézni.
- Ilyenkor szakmai szemmel figyeled az előadást, vagy civil nézőként?
- Nem tudok civil néző lenni. Észreveszem, ha valami nem stimmel, nem tudom kikapcsolni az agyamat.
- Születnek barátságok színházon belül?
- Én elég zárkózott vagyok, kevés embert engedek be az életembe, de születtek olyan barátságok, amelyek ma is tartanak.
- Ha az ember dolgozik egy hónapban 25-26 estét, marad ideje a magánéletre?
- Megszokta a családom, hogy ez a szakmám, és alkalmazkodnak hozzám. A lányom nagyon szereti a színházat, de évad végére nagyon tele van vele a hócipője. (nevet). Azt mondta, hogy jó, jó, de azért ennyire? Kívülről szereti a színházat, mindent eljön megnézni, de ide már nem jár be hozzám. A Vígben nőtt fel tulajdonképpen. Behozták hozzám délutánonként, hogy a gyerek ne úgy nőjön fel, hogy az anyját csak egy képről ismeri meg.
- Volt más területe a színháznak, ami érdekelt?
- Jelentkeztem dramaturg szakra, de elrepültem. Bacsó nem juttatott tovább.
- Ezt megemésztetted, vagy a mai napig nézed a szövegkönyveket, hogy hogyan dolgozott a dramaturg?
- Megemésztettem. Nem gondolkodom dramaturg fejjel, hiszen ez régen történt. Amikor olvasok, azt végiggondolom, hogy ezt hogy lehetne színpadra alkalmazni, de nincs bennem megvalósítás, csak képzet.
- Igen, azt kell. Nincs előírva, ez belső igény kérdése, de jó dolog olvasni.
- A színészeket szeretem, kifejezett kedvencem nincs. Van, akitől tartok, de az, hogy kivel dolgozom, számomra teljesen mindegy. Én a rendezőknek szoktam megörülni. Vannak olyan rendezők, akikkel itt is együtt dolgoztam, és korábban is. Összehozott minket a sors, és ők segítettek abban, hogy a váltást könnyebben viseljem el.
- Az elmúlt egy évben mi volt a legnagyobb kihívás, amit meg kellett oldanod?
- Volt egy tűzesetem a tavalyi évadban. A Tizenkét dühös emberben történt meg, hogy az előadás utolsó öt percében éreztük, hogy füstszag van. Lejöttek a diszpécserek, és szóltak, hogy bejelzett a füstjelző. A világosítókkal megnéztük, és láttuk, hogy füstöl egy díszletdarab, mert a lámpa hozzáért. Arra jutottunk, hogy poroltóval oltjuk el. Az előadás lement, tapsoltak a nézők, miközben lángolt a díszlet.
- Volt más nehéz eseted is?
- Volt bombariadóm, akkor kijöttek a tűzszerészek az előadás alatt, megvártuk a szünetet, átvizsgálták az épületet, aztán visszajöhettek a nézők.
- Olyan nem fordult elő, hogy nem jelent meg a színész az előadáson?
- Ha elfelejtette, hogy előadása van, mert nem írta be a noteszába, és otthon volt, akkor szerencsénk volt, taxiba ült, és lement az előadás. De előfordult, hogy ki volt kapcsolva a telefonja, és nem érkezett meg. Később bekapcsolta, és látta, hogy 86 nem fogadott hívása volt. Ekkor átosztottuk gyorsan a szerepét. Kevés mondata volt, és a meglévő szereplők között szétosztottuk a mondatait. Volt olyan előadás is, amelyen Szarvas Józsefnek nem volt hangja. Szarvas játszotta a szerepet, „magyar hangja” Kulka János pedig kint ült a nézőtéren a szövegkönyvvel. Beavattuk a nézőt az egészbe, így ő is részese volt a játéknak. Emlékezetes előadás született, éppen ettől.
|
|
