|
- Hogy csöppentél a színház világába?
- Zalaegerszegen nőttem fel. A 16. születésnapomra Anyukámtól színházbérletet kaptam, és onnantól kezdve nagy rajongója lettem a színháznak, ki sem lehetett onnan mozdítani. Minden zsebpénzemet, ösztöndíjamat színházjegyre költöttem.
- Kik játszottak ott akkoriban?
- Egervári Klárika, Siménfalvy Lajos, Trokán Péter, Gábor Miklós, Fekete Gizi, Rácz Tibor, Hetényi Paja, Falvay Klára, Szakács Eszter, Barta Mária és még sorolhatnám. Nagyon erős társulat volt ott, élén Ruszt Józseffel.
- Mi az eredeti szakmád?
- Bolti eladó a szakmám, amiben egy napot sem dolgoztam, hiszen egyetlen vágyam volt, hogy mindegy mit és hogyan – akár takarítóként is – csak a színházban dolgozhassak. Óriási színházszeretetem révén, jól ismert az egész társulat, így gyakran kaptam tiszteletjegyet is. Isteni szerencse, hogy a középiskola elvégzésekor pont lett egy üresedés a Hevesi Sándor Színház titkárságán. Felvettek titkársági mindenesnek, kisegítő lótifuti állás volt, de nekem a világot jelentette akkor. Öt évig voltam Zalaegerszegen, fénymásoltam, stencileztem, postára, hivatalokba jártam, gépeltem. Mindig is nagyon érdekelt, hogy mi zajlik a kulisszák mögött, így esténként statisztáltam, kisegítő kellékesként ügyködtem, öltöztettem, délelőtt a titkárságon dolgoztam, este pedig a kulisszák mögött.
- Hogyan kerültél fel Budapestre?
- Jött a nagy szerelem, a zalaegerszegi fővilágosító személyében, így amikor ő fölszerződött Budapestre, természetes volt, hogy jövök vele én is, bár akkor még nem tudtam hová. Zalaegerszegre járt le vendégként játszani Mikó István, aki az akkori Arizona Színház igazgatója volt, így az ismeretség révén felhívtam őt. Megkérdeztem, hogy: Pisti, jönnék fel Pestre, nincs valami munka? - Akkoriban az Arizona Színház megszűnésével, Mikó társulata lement Sopronba. Ez egy olyan társulat volt, amelynek tagjai Pesten éltek, Pesten próbáltak, de Sopronba jártak le játszani. - Pisti rögtön mondta, persze Katikám, gyere, van két hely, egy ügyelőt, és egy súgót keresünk. Azelőtt kellékeztem, öltöztettem, de sem a súgást, sem az ügyelést nem ismertem. Tudtam, hogy az ügyelés átfogó feladat, nagy felelősség, és sok figyelmet igényel, azt nem mertem bevállalni, de a súgásra rábólintottam. Rá két hétre már az ő színházában kezdtem próbálni, mint súgó. A színészeknek nem is mondtuk meg, hogy én még kezdő vagyok. Úgy lettem bemutatva az új társulatnak, hogy egy profi kolléganő Zalaegerszegről. Így óriási lépéselőnyhöz juttatott az igazgatóm, Mikó István, akinek azóta is hálás vagyok a megelőlegezett bizalomért! Természetesen a zalaegerszegi súgónőtől kaptam útmutatást.
- Mit mondott neked, kezdőnek?
- Elmondta, hogy ehhez a szakmához nagyon nagy empátia kell, hogy rá kell érezni a színész hangulatára, ritmusára, minden rezdülését venni kell, de a legfontosabb, hogy nagyon kell szeretni a színházat, és a színészeket. Beültem mellé a próbákra, néztem, hogy dolgozik, igyekeztem ellesni a szakma fortélyait. Mélyvízbe ugrottam, amikor feljöttem, hirtelen jött minden, a pesti légkört meg kellett szokni, súgni kezdtem, új város, albérlet, új gárda, minden, de ment. Hála Istennek!
- Hogyan emlékszel vissza rá, ideges voltál az első alkalommal, mikor súgnod kellett?
- Persze, ideges voltam, de mivel a színészek azt hitték, hogy már súgtam, annyira természetes volt minden, és nagyon igyekeztem. Ez a mélyvíz-effektus doppingolt is, azt hiszem, ezt hívják pozitív stressznek. Nyolc szépséges évadot töltöttem Mikó István társulatában. A szépségek mellett strapás időszak volt, hiszen ezeket az éveket tájbuszon töltöttem. Voltak olyan hetek, hogy reggel kezdtem itt Budapesten, bementem tízre, kettőig próbáltunk, fél háromkor beültem a tájbuszba, lementünk Sopronba, leértem fél hatra, lement az előadás, éjjel pedig visszajöttünk. A harmadik hét után már úgy szállt be az ember a buszba, mint egy zombi. De szerettem, mert nagyon jó társulat volt. Ezt fiatalon lehet bírni, bírtam is elég sokáig.
- Kik játszottak abban a társulatban?
- Mikó István volt az igazgató, ott volt akkor Szombathy Gyula, Gáti Oszkár, Hacser Józsa, Borbás Gabi, Molnár Zsuzsa, Incze József, Székhelyi Jocó, Bács Feri, S. Tóth József, Dobák Lajos, Tándor Lajos, Sztárek Andrea, Zsolnay András, Ivancsics Ilona, Zsurzs Kati és még sokan mások. Nagyon jó színészek, és jó társulat. Nagyon együtt voltunk, szerettük egymást, mint egy család. Egymásra is voltunk utalva. Életem meghatározó, szép időszaka volt. Viszont az állandó utazásból elegem lett, és keresgélni kezdtem a lehetőségeket a továbblépésre. Sopronban megismertem Valló Pétert, aki számomra nagy etalon, nagyon szeretem a munkásságát, a művészetét, és emberségét is. Így mivel ő főállásban, a Radnótiban dolgozott és dolgozik ma is, nagy vágyam volt abba a társulatba bekerülni, ami mindig egy legendásan jó színház volt! Az álmom teljesült, nyolc év utazgatás és Sopron után átkerültem a Radnótiba. Teljesen más társulat, légkör, mint Sopron, de az is egy kis béke szigete volt. Hála Istennek, hamar megszerettek, akkor Szombathy Gyula is oda szerződött Sopronból, ott volt Valló Péter, így volt ismerős is. Hamar beilleszkedtem, viszont az élet úgy hozta, hogy csak két évet töltöttem ott. A mai napig hiányzik a Radnótis szemlélet, az ottani társulat.
- A Nemzeti miatt jöttél el?
- Igen. Jött a nagy csábítás, Jordán Tamás lett a Nemzeti Színház igazgatója, akivel ismertük egymást, régről többször dolgoztunk együtt. Hívott engem magával. A „csillagok együtt álltak”, hiszen már tiniként arról álmodoztam, hogy egyszer, majd, a Nemzeti Színházban fogok dolgozni. Nem volt könnyű döntés, de a Nemzeti és Jordán Tamás mellett döntöttem.
- Van, ahová visszajársz?
- Ha van időm, akkor megyek, de egyre kevesebb a szabad estém, és ha akad egy-egy, meggondolom, hogy pihenek, vagy színházba megyek. Természetesen, ha hazajutok Zalaegerszegre, akkor visszamegyek a színházba is. Ugyanígy vagyok a Radnótival is, sajnos Sopronban nem voltam évek óta, valahogy nem jutottam el arra, de nagy szeretettel gondolok az ottaniakra és a városra! Itt a Nemzetiben jelenleg a hetedik évadomat töltöm.
- Mit próbálsz most?
- Az Úri murit próbáljuk, Bezerédi Zoli rendezi, és a próbafolyamat közepén, a sűrűjében tartunk, amikor a színészek közül már van, aki tudja a szöveget, de a próba háromnegyed részében súgnom kell, előttük kell mondanom végig a textust, és ez négy órán keresztül elég fárasztó. Most is itt „ pihegek”. Bocsánat érte!
- Mennyire tudod már a szöveget?
- Hamar megjegyzem, de azért nekem is bele kell nézni a példányba, hiszen minden szereplőért felelek. A színészek azt szokták mondani, „a súgó a színész élő lelkiismerete”.
- Tudsz kikapcsolódásképp nézni előadásokat? Vagy szakmai szemmel nézed mindig?
- Ez óhatatlan, persze. Nem tudok kívülállóként színházat nézni. Kritikus is vagyok, de ha az előadás jó, el tud varázsolni, és egy idő után el tud vinni, nem figyelem a kulisszákat. Viszont, ha rossz egy darab, akkor az élő fába is belekötök Hallom a súgót, és minden bakit észreveszek.
- Itt a nagyszínpadon hol szoktál te állni, ülni súgóként?
- Ez díszlet függvénye. Ahol hely van. Régen volt súgólyuk, de ez körülbelül tíz éve már nem divat. Sopronban volt, és nagyon szerettem én is, a színészek is. Klasszikus súgólyuk volt, középen elöl, csak oda pillantottak, én is beláttam az egész színpadot. Ott nem is nagyon kellett hanggal súgni, elég volt, ha „aerobicoztam” – én így hívom – vagyis kézzel – lábbal mutogattam. Sajnos ez mára kiment a divatból. Utána jött az, hogy vagy jobb, vagy bal oldalról súgtunk, attól is függött, hogy a cselekmény hol játszódott. Most már az egész díszletfüggő, a súgóra nem nagyon gondolnak. Beépítik a színpadot, és ahol a súgó talál magának egy kis rést, oda húzódik, vagy vándorlok, és ezt a felvonást innen, a másikat onnan súgom.
- A díszlet mögött elbújsz gyakorlatilag?
- Igen. Mindenféle kis zugokban. Súgtam én már mindenhonnan. Sopronban a Játék a kastélyban, például a kandallóban ültem, ha elfelejtette valaki a szöveget, odajött, és „tett a tűzre”. De ültem szekrényben is, szóval mindenféle verzió előfordult. Olyan is van, hogy a nézőtéren ülök. Az nagyon érdekes. Egyszer előfordult, hogy a férfi, aki mellettem ült, egy idő után a példányomat olvasva azt figyelte, hogy a színészek pontosan mondják–e a szöveget. Ha eltérést tapasztalt, rázta a fejét. Olyan is volt, hogy valakinek nem tetszett az előadás, és szemrehányó tekintettel nézett rám. Ha meg tetszett nekik, akkor úgy viselkedtek velem, mintha legalábbis én lennék a rendező.
- Akárcsak egy színész, te sem lehetsz beteg? Torokgyulladással nem nagyon lehet súgni….
- Betegség miatt – 21 éve dolgozom színházban – még sosem hiányoztam, a táppénz ismeretlen fogalom színházi berkekben. Az ember betegen is dolgozik. Igyekszem vigyázni magamra, a színészek is bejönnek, ha betegek, és sokszor negyven fokos lázzal is végigjátsszák az előadást. Erre szokta mondani Valló Péter, hogy egyetlen elfogadható érv van arra, ha valaki hiányzik, ha az embert barna újságpapírral letakarják. Ha majd engem is letakarnak újságpapírral, kiveszem a betegszabit.
- Van színészbarátod?
- Mindegyik társulatból van barátom, a soproni társulatból Molnár Zsuzsa és Zsolnai András, velük minden évben együtt nyaralunk. Hacser Józsánál sokáig laktam albérletben, és nagyon megszerettük egymást. Gáti Oszkárral, Cserhalmi Györggyel, Varga Marikával is mély barátság köt össze. Az itteni társulatból Szarvas József, Blaskó Péter, Újvári Zoli, Udvaros Dorottya tüntet ki a barátságával.
- Kedvenc előadásaid?
- A Radnótiban évek óta nagy sikerrel futó Kriplit, még anno én súgtam, felejthetetlen munka volt! Itt a Nemzetiben nagyon szerettem a Senákot. Háy János darabja volt, a mai napig ez maradt a kedvenc előadásom. Annyira nagyszerű volt a szöveg, hogy minden előadás előtt, amikor szertartásszerűen összemondtuk a színészekkel, végigröhögtük az egészet. Aztán levették, megsirattuk, és azóta is emlegetjük – Molnár Piroska játszotta benne a nagymamát – ő mondja mindig, hogy nála lesz egyszer egy „Senák szövegösszemondó buli”. Szerettem még a Warrenné mesterségét, az Anyám Kleopátrát, a Macskalápont, a Mester és Margaritát. Volt, amelyikben dolgoztam, volt, amit csak nézőként élveztem. Az Atália is nagy kedvencem, bár a szövege elsőre nagyon nehéz, verses, veretes. Ennyit szöveggel soha sem kínlódtam, eleinte napi szinten egy órát is készültem otthon a próbákra. De megvívtam vele. Az ember rájött a ritmusára, és most már kiverni sem lehet belőlünk. Talán nem tudom végig a szöveget, de hosszú oldalakat el tudnék mondani belőle.
- A színészet sosem vonzott?
- Nem, de kétszer volt beugrásom, így megtapasztaltam a színpadot is. Sopronban volt egy előadásunk, a IV. Henrik. Egyszer a benne játszó színésznő, Rácz Brigitta lebetegedett. Közölte velem az igazgatóm, hogy: Katikám, este neked kéne beugranod. Szabadkoztam, hogy szó se lehet róla. Erre mondta Mikó, hogy ne aggódjak, bemondják majd, hogy én vagyok a súgó, és bevihetem magammal a színpadra a példányt. Gondoltam, hogy ez nagyon ciki lenne, ezért útban Sopronba, a tájbuszon átnéztem a szöveget. Rám próbálták a ruhát, gyönyörű, klasszikus korhű jelmez, ami színésznőnek a bokájáig ért, nekem a csak térdemig. Az ő hátán össze lehetett húzni a zippzárt, nálam nyitva maradt. Az öltöztetők mentve a menthetőt, „pillangószárnyakat”, sálakat raktak a hátamra. Bemegyek, hallottam ám a nézőtérről, -: kicsi rá a ruha! Nem jó rá a ruha! Na, gondoltam, „Hála Istennek, hogy itt vagyok, szép kis kabaré!”. Volt egy jelenet – Székhelyi Jocó volt benne a IV. Henrik – akitől meg kellett ijednem. A baj csak az volt, hogy amikor nekem sikoltoznom kellett, a nagy pillanatban egy kisegér hang jött ki belőlem. Amint ezt a kisegeret meghallottam, úgy megijedtem, hogy sikoltozásba kezdtem. Állítólag Takács Kati a takarásban tapsikolt, hogy: hú, de szuper volt. Érdekes volt, mert akkor tényleg átéltem ezt a sikoltozást, kiborulást, különös állapot és élmény volt.
- Mi volt a másik beugrásod?
- Az már a Nemzetiben történt, a Holdbéli csónakos című előadásban. Akkor még Pávaszem Kisasszonyt Szinetár Dóra játszotta. Tél volt, vasárnap, Dóri beteg lett, elment a hangja. Gyerekeket hoztak fel buszokkal, így nem lett volna szerencsés, ha elmarad az előadás. Jordán kitalálta, hogy Dóri bemegy a színpadra némában, lejátssza, lejárja a szerepét, én pedig szinkronizálom. Álltam a színpad szélén egy kottatartóval, és én beszéltem helyette. Az énekes részeket pedig prózában mondtam. Drága Kaszás Attila evezett fent a légben Csónakosként, énekelt, én meg elprózáztam a dalokat is. A nézőkkel persze közölték a helyzetet, aminek ők talán még örültek is, hiszen úgy érezték, hogy most valami különleges kulisszatitokba vannak beavatva.
- Mely darabokban súgsz most a színházban?
- Jelenleg öt futó darabban dolgozom, van három bemutatóm, a Berzsián és Dideki, most próbálom az Úri murit, és utána Alföldi Robi rendezi majd a Vadászjelenetek Alsó – Bajorországból című darabot, vele dolgozom majd. Valló Péterrel is elkezdünk majd próbálni egy darabot, de annak majd csak a következő évadban lesz premierje.
|
|
