Ismerje meg közelebbről Géczy Istvánt

- Te vagy a Nemzeti Színház főügyelője. Hol kezdted a szakmát?

- Marton Endre, Major Tamás, és Egri István mellett. 18 évesen, a gimnázium után. Nekem már 16 -17 évesen élőkapcsolataim voltak nemcsak a Nemzeti Színházzal, hanem sok más budapesti színházzal is, hiszen egyik gimnáziumi tanárom rám bízta a közönségszervezést az iskolában. Elvégeztem a gimnáziumot, de nem vettek fel az egyetemre, és valahol dolgoznom kellett. Akkor még olyan világ volt, hogy ha nem dolgoztál harminc napig, akkor KMK – azaz közveszélyes munkakerülő - lettél, és elvittek. Állásba kellett tehát menni, így aztán elmentem a Nemzeti Színház szervezési osztályára, és elmondtam, hogy nem vettek fel az ELTE-re, és szeretnék ott dolgozni, ha lehet. Így lettem a titkárságon hivatalsegéd. Ez volt az én első állásom a Nemzeti Színházban. Lehúztam ott néhány évet, s mivel látták, hogy többet tudok annál, mint hogy a postára szaladgáljak, azt mondta nekem Kadelka László és Breuer Ottó, a Nemzeti Színház akkori ügyelői, hogy az lenne a legjobb, ha elmennék egy másik színházhoz dolgozni, ahol több gyakorlatot tudok szerezni. Kézen fogott Kadelka egy áprilisi délelőtt, és átvitt a Thália Színházba, Sívó Emilhez, így lettem a Thália Színház ügyelője. 14 évig voltam Kazimir Károly tanár úr munkatársa, az utolsó hat évben a főügyelője.

- Evidens volt, hogy a titkársági munka után ügyelőlesz belőled?

- Mivel a titkárságon dolgoztam, lehetett volna titkár is belőlem, de én nem tudok titkot tartani. A titkár szóban benne van, hogy titok. Én ettől kommunikatívabb, ha úgy akarod, locsogósabb alkat vagyok, és biztos, hogy két perc múlva elmondanám a titkot, amit rám bíztak. Ügyelőként pedig az a dolgom, hogy elmondjam mindenkinek, amit rám bíztak, hiszen attól működik az előadás. Megtaláltam a helyemet a fogaskerekek között, szerencsére. Kazimir Károly igazgatása alatt egyébként rá voltam kényszerítve, hogy tovább tanuljak, hiszen azt mondta a Tanár úr, hogy ő képzetlen munkatársakkal nem dolgozik együtt. Megteremtette a lehetőségét annak, hogy diplomát szerezzek.

- Ezt a magad részéről támogatod te is?

- Igen, abszolút.

- Te mennyi fiatalt képeztél ki?

- Sokat. De itt a színházban a teljesen kezdőkkel nem tudunk mit kezdeni, akik aztán két hét múlva meggondolják magukat, mert nem lehetnek otthon este és a hétvégén. Itt olyan emberekre van szükség, akik a színház világából kerülnek ide és elkötelezettek. A velem dolgozó kollégáim egytől–egyig ilyenek. Az ügyelők általában titkársági, vagy a műszaki vonalról indulnak, és kerülnek ide. Bekerülnek a színházba, valamilyen beosztásba, az ember figyelő szemmel jár, megkérdi, hogy akarja, vagy nem akarja csinálni, aztán úgyis a gyakorlatban derül ki, alkalmas–e rá.

- Érezhető, ha valaki ezt nem szívből csinálja, hanem az élet kényszerítette rá?

- Persze, ezt sértettségből nem lehet csinálni. Amilyen bonyolultak manapság technikailag az előadások, nagyon precíznek kell lenni. Ez az épület különösen komplikált, mert ilyen típusú színpadtechnika, mint amilyen a Nagyszínpadon van beépítve, Európában nincs máshol.

- Tényleg?

- Nincs. 144 nm-nyi süllyedője van, ami két négyzetméteres elemenként tud mozogni, le-fel, és dőlni. Ilyen nincsen máshol Európában. Nagyon balesetveszélyes is,viccből néha azt szoktam mondani, hogy nem is színészek kellenek rá, hanem zergék, hogy tudjanak rajta ugrálni. Van egy nagyon jó gépész csapat, akikszámítógéppel vezérlik a berendezéseket, de az előadáson nekünk kell irányítani. Hiába tudja ő a végszót, nem csinálhat meg semmit nélkülem, mert nem tudhatja, hogy mi történik még a háttérben, amiről ő nem tud.

- Egy–egy előadás után hogy mész haza?

- Ma már egész nyugodtan, de egy-másfélóra levezetés mindig kell. Internetezek, tévézek, vagy kimegyek a teraszra levegőzni, mindenki másképp oldja meg. A színész számára is egy izgalmi állapot az, hogy valakinek a bőrébe bújik, és játssza a szerepét. A mienk ugyanolyan izgalom, csak a néző nem látja, a színészek meg nem láthatják, hogy izgulsz vagy sem.A színész, aki bent játszik, tudja, hogy számíthat rám végig, és amit megbeszéltünk, az fog történni. De előfordul olyan is, amikor attól el kell térni. Van, hogy nem az történik, amit várunk a géptől, és akkor ki kell találni, hogy oldjuk meg azt, hogy ne álljon le az előadás. Van, amikor a biztonsági berendezés megy ellened, van, hogy a művész csinál valami olyat, amit nem kellene, de soha nincs megállás, akkor is mennie kell az előadásnak.

- Az élet más területein is ilyen jó problémamegoldóképességekkel bírsz?

- Valószínűnek tartom, hogy igen, és elvárom a többiektől is, hogy ők is így álljanak a dolgokhoz.

- Öten dolgoztok ügyelőként, három játszóhelyetek van, és ketten–ketten vagytok beosztva. Hogy bírjátok? Rengeteg munka ez…

- A lányok a Stúdióban vannak, a fiúk a Nagyszínpadon, és mióta lett egy harmadik játszóhelyünk is, a lányoknak azt is ki kell szolgálniuk. Nem vagyunk sokan. Minimális tartalék van ebben a dologban. Ráadásul a Nemzetiben a Stúdió is nagy, csak a nézőtere kicsi, és alig vannak egyszerű darabok. A Stúdióban is ugyanolyan igényekkel lépnek fel a rendezők és a tervezők, mint egy nagyszínpadi előadás esetén. Szinte semmi különbség nincs.

- Nem hibázhattok, igaz?

- Nincs hiba, aki hibázik, azt rövid úton elküldik.

- Volt kedvenc korszakod, kedvenc színházad, vagy mindenhol jól érezted magad?

- Ha valaki azt gondolja magáról, hogy professzionista, akkor nem lehet kedvence. Lehet, hogy belül valamit jobban szeret, de nem foglalkozik ezzel. Ez a feladat, és ezt kell megoldania. Azt viszont ennyi év után szomorúan látom, hogy a politika nevezi ki a vezetőinket és a politika váltja le őket és az összes munkámat ennek mentén két-három-öt évenként kidobják a kukába, és elölről kezdhetünk mindent..

- Amikor ügyelsz egy–egy előadáson, látod is a játékot?

- Ha van egy önfeledt pillanatom, akkor nézem a darabot, de ez nagyon ritkán fordul elő.A Holdbeli csónakosban például be vagyok falazva, be se látok a színpadra, csak a monitorokon keresztül, mindig azt szoktam mondani, ha képernyőn ilyen szép, biztos nagyon szép lehet élőben is. Egyszer majd megpróbálok keresni valakit, aki hajlandó egy előadásra a helyemre állni és megnézem a nézőtérről is.

- De amelyekben nem ügyelsz, azért megnézed?

- Meg, persze. Megnézem a főpróbákat, de ha nincs dolgom, nem jövök be a színházba. De ehhez az kell, hogy olyan ügyelőket tudjak magam körül, hogy biztosan üldögélhessek ott, ahol vagyok. És tudom, hogy ha kiteszem hatvanhárom és fél évesen a lábam innen, akik itt maradnak utánam, azok helyt fognak állni, mert ők már most is egy olyan csapat.

- Jó csapat vagytok? Kicsit a „papájuk” is vagy?

- A legutóbb azt mondták valahol, hogy én vagyok a „Keresztapa”. Adminisztrációs szempontból alám tartozik a négy rendezőasszisztens, az öt ügyelő, és a három súgó.

- Gondolom, rengetegtörténeted van…

- Rengeteg van, amelyeken ma jót nevetünk, de valójában szomorú volt azoknak, akikről szólnak. Ezért nem szívesen mesélek, de Kazimir Károlyról azért van két történetem. Ő volt az igazi „pater familias”, aki mindenkivel törődött. Emlékszem, egyszer ő jött velem szemben a Thália Színház páholyfolyosóján, köszöntünk egymásnak, és megkérdezte, hogy: Na, Géczy úr, mi újság? Aztán gyorsan hozzátette, hogy: Jesszus, meg ne szólaljon, mert maga elmondja! (nevet) A szakmában eltöltött jó néhány év során megtanultam, hogy hogyan tudjam úgy rendezni a dolgokat a próbán, hogy azok praktikusan alakuljanak A régi Tháliában, a nyolcvanas években volt egy Kassák darab, amelyben ágyékkötőben kellett volna fürödniük a színészeknek, de ők rosszul voltak a gondolatától is. Azt mondta nekem Verebes Károly, hogy kapok 12 üveg pezsgőt a társulattól, ha elintézem, hogy kimaradjon valahogy ez a fürdős jelenet. Hát elég szerencsétlen helyzet volt, és a Tanár úr is kissé rugalmatlan volt. Kérdeztem tőle, hogy mi legyen a vízzel a fürdős jelenet után, amire az volt a válasza: „Igya meg! Apuskám!Oldja meg, ezért van itt!”– Hát a megoldás a következő lett: Volt egy édes takarító néni, aki szeretett egy vékonyka köpenyben lenni, ami alatt egy hosszúszárú torreádor bugyit hordott. Mondtam neki, hogy menjen be szépen a színpadra, és amikor szólok, a nézőtérnek háttal törölje fel a vizet. Annus néni lehajolt, Kazimir meglátta a torreádor bugyit, és akkor kiabálta: „Nem kell, kimarad, kimarad, mert tudják maguk úgy csinálni, hogy nekem elmenjen a kedvem tőle!” Kimaradt! Nyertem egy láda pezsgőt és a színészek is megkönnyebbültek.(nevet)

- Szoktál azon gondolkodni, hogy ennyi év után egyszer majd neked is nehéz lesz a színház nélkül?

- Én figyelgetem magamat, és ha majd úgy látom, hogy nem megy annyira a munka, lemegyek majd a Stúdióba egyszerűbb darabokat ügyelni, és ha majd már az se megy, akkor elmegyek nyugdíjba.

- Mit fogsz csinálni nyugdíjasként?

- Óriási terveim vannak. Mivel mindig télen dolgozom, szeptembertől májusig, az énéletemből, és az utazásaimból kimaradt a világnak az a fele, ahol akkor van nyár, amikor nálunk tél. A terveim között szerepel Ausztrália, a Seychelle szigetek, Bali, Angkor, Hong Kong, Machu Picchu, és a Riói Karnevál. Ezzel telik majd az én első öt évem a nyugdíjba vonulásom után. A színház környékére se megyek egy ideig, az biztos.