|
- Mi a te történeted? Milyen út vezetett a színházhoz?
- Bezuhantam a színházba, majdnem szó szerint. Szinte az iskolapadból vonultam be katonának Szolnokra az ejtőernyősökhöz a kilencvenes évek elején, alig 19 évesen. Egyik szabad hétvégémen életemben másodszor (gyerekként voltam először) elmentem színházba, és megláttam Törőcsik Marit játszani, de inkább lebegni a színpad felett. Mezítláb volt és habár „csak” játszott, de ez a játék pont azt a magassági érzést adta, mint néhány héttel korábban, mikor 4 ezer méterről ugrottunk - ahonnan 60 másodperc volt a szabadesés ejtőernyő nyitás előtt - és a város fölött, a tisztán látható épületek felé zuhantam. Talán éppen a színházat láttam onnan fentről. Mari megigézett, elbűvölt és nem tudtam kiverni a fejemből azt a varázslatos pillanatot később sem, mikor leszereltem. Így előre megfontolt szándékkal, csak úgy, nem ismerve senkit bementem az akkori Nemzeti Színház művészbejáróján és hetykén megkérdeztem, hogy milyen munka van? A portás azt mondta, hogy kellékest éppen keresnek, menjek be, keressem a tárvezetőt. Megkerestem, megkérdezte, mit tudok, én meg mondtam, hogy ejtőernyőzni. Ő meg azt mondta, hogy két ember nem hibázhat, a tűzszerész és az ejtőernyős, fel vagy véve próbaidőre. Egy évadot a színpadon a takarásban töltöttem, ki sem lehetett zavarni. Tátott szájjal néztem mindent. Csodáltam az egészet, úgy, ahogy volt. Valószínű, hogy lelkesedésem szemet szúrt másoknak, mert mikor egy ügyelői poszt az első évadom végén megürült, az akkori főügyelő, Breuer Ottó megkeresett, és elmondta, hogy szerinte lehet belőlem ügyelő, ha elvállalom a nehézségeivel együtt. Nem kertelt, 50 év ügyelői múlt állt mögötte, pontosan elmondta a szakma buktatóit és szépségeit. Most már 17 év ügyelés után tudom, mindenben igaza volt. Még abban is, hogy 5 éven keresztül folyamatosan, napi szinten csiszolt és cseszegetett mindenért: hogy mit és hogyan mondjak, vagy ne mondjak a hívóba, hogy miként vezessem az ügyelőpéldányt, hogy miként kell a rendező előtt legalább egy, az előadás előtt legalább két lépéssel járni és időben felmérni a hibalehetőségeket. Ottó bácsi (akinek a mesterei az 1900-as évek elején tanulták a szakmát azoktól, akik szinte első generációs kőszínháziak voltak a Monarchiában) azt éreztette, hogy ez egy nagy hagyományokkal rendelkező, nagyon komoly szakma, hogy ne mondjam céh, és mikor a „nagyokkal” (Sinkovits, Kállai, Agárdy, Bessenyei) próbáltam ügyelőként 20 évesen, tényleg nagyon fontosnak tűnt, amit csinálok, mert ők azt várták el, hogy pontos, és figyelmes legyek. Illett mindent kézben tartani, minden végszót fejből tudni és szinte mindenkit illett küldeni a takarásból be a színpadra. 10 évet öltöttem el ott, miközben Pesti Magyar Színház lett és elkezdődött az új Nemzeti felépítése. Felhívott Schwajda György, hogy sok jót hallott rólam, menjek be hozzá, megismerne. És itt vagyok a kezdetektől.
- Mitől jó egy ügyelő szerinted?
- A jó ügyelőt könnyű felismerni, mert tisztelik.Furcsa szakma, vagy inkább hivatás a miénk (de nem azért, mert ránk nem ügyel senki), hanem mert a mi jelenlétünk a nem látható igazságok egyike kell, hogy legyen a színpadon. A színpad metafizikai bázis, de ezt gerjeszteni, ennek térerejét levinni a nézőtérre abszolút gyakorlatias dolog, teli pontos, meghatározott, sokszor ismételt, bejáratott tevékenységekkel, már ami a technikai hátteret illeti. Ezt irányítja az ügyelő. Sokan el is vesznek ebben, mint suta karmester a kották között. Az ügyelői szakma embert, hiteles, gyakorlatias és megbízható színházi embert kíván, aki átlátja a színpadi tevékenységeket együtt és külön-külön is. A részletekben az egészet és az egészben a részleteket látni itt hatványozottan igaz. A színpadi igazság erősebben igaz a mi munkánkban is.Nem az a fontos, hogy szeressenek, hanem, hogy tiszteljenek a munkám alapján. Ha tisztelnek, elfogadnak és tulajdonképpen meg is szeretnek. Szeretni a tehetségtelent is lehet, tisztelni nem. Könnyű bemondani az ügyelői hívóba néhány mondatot, és könnyű megismételni a rendező utasításait fennhangon, és könnyű barátkozni néhány keresetlen szóval bárkivel, de nagyon nehéz minden este 1.75, vagy éppen 2.52 másodperccel az írott végszó előtt jelet adni a színpadgépésznek, hogy kiszámolva legyen a számítógép késleltetése, a gépész reakcióideje, a színész mondatközi szünete, és tizedmásodpercre pontosan elinduljon a süllyedő, vagy egy ponthúzóba bekötött molinó és nagyon nehéz főpróba hetében helyrerakni a dolgokat, hogy nyugodt előadások legyen jutalmul. Ehhez nem csak tudni, átlátni, hanem érezni is kell a színpadot. A színpad és rajta a színész nagyon érzékeny. Éreznie kell, hogy bízhat az ügyelőben, különben ő is bizonytalanná válik és ez a legrosszabb.
- Milyen darabokat szeretsz ügyelni?
- Csinálni a nagy produkciókat szeretem. Nagyszínpadon nőttem fel, azt látom át, azt érzem magaménak.
- Van kedvenc színészkollégád a színházban?
- Ha színész, akkor Törőcsik Mari. Óriási kisugárzása van, és a tehetség kisugárzás, energia, térerő. Kimondhatatlan erő és tehetség rejlik benne. Csodálom.
- Kedvenc darabod a Nemzetiben?
- Házon belüli és kívüli kedvenc előadásom: Toneelgroep Amsterdam, akik itt voltak tavaly John Cassavetes: Premier című előadásukkal. Dolgoztam itt velük, ügyeletben ügyeltem. Lenyűgöző volt az egész. A felkészültségük, a hozzáállásuk, a tehetségük, az egyszerűségük és a munkájuk is. Gyakran jut eszembe. Nagyon rabul ejtett.
- Ezer sztorim van, de ez bizalmi állás, nem adom ki az enyéimet:) Egyszer Tolnay Klárika azt írta az ügyelőpéldányomba: Szeretnék a nagymamád lenni!- 83 éves volt. Ez a legnagyobb sztorim.
- Most próbáltam 8 hétig a már bemutatott Berzsián és Didekit és november 9-én kezdem az Úri murit próbálni.
|
|
