Nem mondhatom el senkinek

Havadtőy Sámuel kiállítása elé

Nem adott címet a kiállításnak – én meg ezt címet loptam a Karinthytól: Nem mondhatom el senkinek.

Látunk tizenkettő darab négyzetet és egy oltárt. Lehet gondolkodni, összetartoznak-e, s ha igen, hogyan. Okoz némi fejtörést az is, hogy van csipke és van festék – ezek vajon összetartoznak-e. És vannak betűk, a betűkből szavak – pedig a festő többnyire nem szavakkal beszél.

Lehet, hogy nem is szavak ezek, hanem képek – betű és szó alakú képek.

És mit keres ez az egész egy színházi előcsarnokban – átjáróházban képekkel beszélni, ebben is van valami furcsa.

Egyszerű képeket látunk – és nekem mindig azon kell a legtöbbet törni a fejem, ami ilyen: egyszerű. Ha például a betűkből szavak állnak össze, angol szavak, de olyan egyszerű angol szavak, hogy az is ismeri őket, aki sosem tanult angolul. És akkor neki lehet állni a jelentésnek.

Vagyis a kijelentésnek – ezen a tizenkét négyzeten ugyanis egy kijelentés van, bár ebben a kijelentésben sem lehetünk biztosak. Mert mit is jelent ki, aki azt mintázza szép, csipkéből varrott (még jó, hogy nem vert) betűkből, hogy: Nobody knows that I am gay?

Nobody knows – ezt jelenti ki. Meg azt is, hogy I am gay. Egyik meredekebb, mint a másik – lehet akármilyen szabályos a csipkebetű, akármilyen szabályos a négyzet, meg pasztell a pasztell: ez durva, ez kemény, ez erős. Kivált itt és ma – s hogy mennyire szűk az itt és mennyire konkrét a ma, azt a kedves látogatók fantáziájára bízom.

Aki látta már Havadtőy Sámuel munkáit, az tudja, hogy erős rugóra járnak mind: az ötlet rugójára. Itt van egy ötlet – csipkével borított, festett felületen ugyancsak csipke betűk; de ezúttal az ötlet egy elszánásnak, a kimondásnak ad formát: senki sem tudja, hogy meleg vagyok, ez van kimondva itt. Abszurd állítás, egyből tagadja is önmagát, hiszen máris mindenki tudja.

Ennek az egyszerű mondatnak számos intonációja lehetséges; itt van mindjárt ez a fehéren a fehér, alig észrevehető a közlés maga, nem muszáj látni, ha nem akarja az ember – ez talán suttogás. Megengedi, hogy ne halljuk – vagyis ne lássuk – meg, ha nem akarjuk, és meglátják: sokan fognak szép, egyenletes léptekkel elsétálni előtte, mintha itt sem lenne. Van aztán pasztell rózsaszín: állítás, csöppnyi kérlelő felhanggal – nehogy fölingereljen bárkit is, de ha netán lennénk szívesek nem azonnal nagy indulatokra gerjedni… Itt a szürke: ez van, tessék. Arany: hátha eltakarja a csillogás, amit mondani akar, illetve dehogy akar, hanem már nem tud nem mondani, tehát mond. Fekete: ebben fájdalom is van. És ott egy kétszínű: ebben meg valami vállvonás – eljátszom a gondolattal, földíszítem, kiszínezem.

Van tétova mondás, halk mondás, erős mondás, hangos mondás – a végéről hiányzik az írásjel, ezért a szín teszi ki a pontot, a három pontot, a pontos vesszőt, a gondolatjelet, a kérdőjelet. A megsokszorozásban – a tizenkettőben – van valami dac, és van reménykedés: megismételni ezt a mondatot, az erősít és gyöngít egyszerre. A végére már csak hangsor talán.

Ebben persze nem reménykedünk: ez a mondat itt még sokáig nem puszta hangsor vagy betűsor, hanem kiállás, öntudatos és bátor. Olyan, amire nagy szükségünk van, melegeknek és nem-melegeknek, és mindenkinek, aki valamilyen, és aki nem olyan.

Tizenkét négyzet van itt – én jelvényt csináltatnék belőlük, és föl is tűzném valamelyiket, például a legközelebbi magyar Gay Pride-on, és remélném, hogy ezúttal meleg barátaim is ott fognak vonulni velünk, számosabban, mint tavaly, és rajtuk is lenne jelvény. Én a többszínűt választanám, a vállvonogatósat: tessék, és akkor mi van…

Tizenkét négyzet van – és ha a tizenharmadik tárgy, a szárnyasoltár felől nézem, akkor ez lehetne a tizenkét apostol, bár ez is csak játék; nem tulajdonítanék nagy jelentőséget annak sem, hogy az aranyszínűt nevezzük Júdásnak, és ugyan, melyik másikat Péternek. A szép régi keresztnek sem tulajdonítanék nagyobb jelentőséget, mint amekkorát ezzel a középponti helyével elfoglal itt, a Nemzeti Színházban: legyen írásjel. Egy szép pont egy egyszerű mondat végén.

Csáki Judit

Havadtőy Sámuel 1952. augusztus 4-én született Londonban. A család 1956 elején hazatért Magyarországra. A forradalmat követően bár akartak, de nem tudtak visszamenni Angliába. 1971-ben illegális úton végül elhagyta az országot és Jugoszlávián keresztül Londonba ment, ahol egészen 1972-ig élt. Itt ismerkedett meg az angol régiségkereskedő és lakberendező Stuart Greet-tel, akinek meghívására érkezett 1972-ben New Yorkba. 1978-ban létrehozta a lakberendezéssel foglalkozó Samuel Havadtoy Gallery-t. Szoros baráti viszonyba került Yoko Onoval, Andy Warhollal, Keith Haringgel, George Condoval, Donald Baechlerrel és sok más művésszel is. Keith Haring halála előtti legutolsó és talán legmonumentálisabb munkáit, a bronz szárnyasoltárokat ő csinálta meg. 1992-ben létrehozta a Galéria 56-ot, amely nyolc éves fennállása során volt itt Keith Haring, Andy Warhol, Agnes Martin, Cindy Sherman, Kiki Smith, Robert Mapplethorpe, Ross Bleckner, Donald Sultan, Donald Baechler, de Moholy-Nagy László kiállítás is, és a mûvészek közül többen a budapesti kiállításmegnyitóra is eljöttek.

2000-ben újra „repatriált” és azóta Budapesten, illetve Szentendrén él.

Képeket festeni már egészen fiatalon, közvetlenül New Yorkba érkezése után elkezdett, de saját egyedi látásmódját a 80-as évek közepétől kezdi kialakítani. Olaj, akril és vegyes technikájú képeket fest, valamint szitanyomatokat készít.

Havadtőy Sámuel műveire a kulturális hatások keveredése jellemző, művészeti kísérletezéseinek eredményeképpen mára teljesen egyedi technikája és önálló, összetéveszthetetlen stílusa alakult ki.